Míg mindenki lázasan várt a Stranger Things második évadára, talán többen is átsiklottunk egy másik Netflix produkció felett, ami jóval több figyelmet érdemelne, mint amennyi eddig járt neki. Én is csak Netflix geekségemnek köszönhetően botlottam bele, hiszen média szele (itthon) alig volt. Pedig nem kisebb név jegyzi a produkciót, mint David Fincher. Igen, az a David Fincher, akinek többek között a Harcosok Klubját, a Játsz/mát vagy éppen a Holtodiglant köszönhetjük. Jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor miért került a kispadra? A válasz egyszerű: nem túl vidám, nem túl szokványos és nem túl könnyen emészthető.

Már a második előzetes érkezett Guillermo del Toro legújabb, titokzatos fantasyjéhez. Ha ezek után is képes valaki azt állítani, hogy ez nem egy Abraham (Abe) Sapien előzményfilm, akkor az az ember hazudik, vagy fogalma sincs róla ki az az Abe Sapien. Miért, ki az az Abe Sapien? Bárki, aki már olvasott Hellboy képregényt tudja. Oké, ne menjünk el ennyire kockába, bárki aki látott Hellboy filmeket tudja. Rémlik már az a félig ember, félig hal figura, aki oda van a klasszikus zenéért és higgadt eleganciával próbálja ellensúlyozni, a Pokolfajzat forrófejűségét? Ha még mindig nincs meg, beszúrok egy képet a kedvedért.

Nagyon bízom benne, hogy senkinek nem kell bemutatnom a Stranger Things-et. Talán nem túlzok, ha azt mondom, a 80-as évek klasszikus horrorjait idéző sorozat, a tavalyi év legnagyobb, és legkellemesebb meglepetése volt. Ami, csak azért is érdekes, hiszen a készítők állítása szerint legalább 15-20 csatorna utasította el őket, mire a Netflix bizalmat szavazott nekik. És milyen jól tették, hiszen számos, neves jelölés mellett, már 5 Emmy-díjat tudhat magáénak a stáb. 

Ilyen sikerek után, egyértelmű, hogy a készítők nem állnak meg egy évadnál (nem is terveztek egyébként), így október 27-én érkezik is a folytatás. A Duffer testvérek, soha nem csináltak titkot abból, hogy nagy hatással voltak rájuk olyan filmek, mint az E.T., a Harmadik típusú találkozások, vagy éppen a Kincsvadászok. Miután hangulatban félreismerhetetlenül idézik fel ezt a korszakot, a sorozat marketingesei úgy döntöttek nem állnak meg itt. A horror nagyjai előtti fejhajtás jegyében, a múlt hónapban Twitter akcióba kezdtek. Plakátokat készítettek a ST-hez, átültetve rájuk, olyan kultfilmek poszterének stílusát, melyek hatással voltak a készítókre. Azt hiszem az eredmény önmagáért beszél.

A nyári, nem a legnépszerűbb szezon Hollywoodban, mégis ilyenkor születik a legtöbb elcsépelt alkotás. Ennek több oka van. Először is nyáron nehezebb rávenni az embereket arra, hogy moziba menjenek, hiszen mindenki inkább strandolna, vakációzna és a többi. Az már csak személyes vélemény, hogy egy légkondicionált moziterem sokszor, jóval csábítóbb helyszín, mint egy hájas, izzadó emberekkel tömött strand, de lapozzunk. Tehát az említett okok miatt, a stúdiók hajlamosak az igazán nagy dobásaikat máskorra időzíteni, valamint óvatos játékkal szinte csak feldolgozásokat és folytatások bemutatni. E mellé, a nyárias hangulathoz alkalmazkodván előtérbe kerül a sok tinglitangli, semmitmondó, limonádé téma, melyek legjobb esetben egynyári filmnek (se) jók. Úgy tűnik azonban, hogy végre bukni látszik a recept, hiszen az amerikai filmipar idén, az elmúlt 25 év legrosszabb nyarát zárta.

Létezik egy birodalom, ami emberek százmillióit csábította át saját oldalára az erő segítségével. Ez a birodalom, nem más, mint a Walt Disney Company. Befolyásuk megkérdőjelezhetetlen, elmetrükkjük pedig, az eddig soha nem látott méreteket öltött marketing gépezet.

A 2000-es évek elején, a Wachowski testvérek igazán nagyot durrantottak a Mátrix filmekkel. A mára kultusszá vált trilógia után elkészült, a szintén elég jóra sikerül V, mint Vérbosszú, azóta azonban, nem hogy durrantani, de még egy rendeset pukkantani sem voltak képesek. A Totál turbó, annyira felejthető volt, hogy nekem is csak a filmográfiájuk ellenőrzése során ugrott be. A Felhőatlasz megosztotta a nézőket, mivel aki nem értette, az istenítette vagy gyűlölte ezért, aki pedig megértette, az csak legyintett. Aztán úgy gondolták, hogy idén a Jupiter Felemelkedés meghozza nekik a nagy visszatérést, de segítek: nem így lett.

Wachowskiék hajlandóak elszállni, aminek nem az a vége, hogy forradalmasítják a filmipart, hanem hogy a végére maguk sem tudják mit szerettek volna. Kész szerencse, hogy a Netflix producerei még ezután is bizalmat szavaztak a „srácoknak”, hiszen úgy tűnik az általuk szabott korlátok és 12x45 perc kellett ahhoz, hogy ismét valami nagyszerű szülessen. 

A Sense8 sikert aratott annak ellenére (vagy talán pont amiatt), hogy erősen megosztja a nézőközönséget.  Sok oldalról lehet támadni a sorozatot, miközben Wachowskiék eddigi munkáihoz képest egy visszafogott amerikai szappanoperáról beszélünk. Kár lenne tagadnom, hogy én oda voltam érte, de ez nem azt jelenti, hogy hibátlannak gondolnám.

Leírhatnám századjára ugyanazt, amit előttem már a sajtóvetítésen részt vett szakavatott kritikusok tucatjai. Ez a film elképesztően jó. Nem hibátlan, de annyira közel van hozzá, hogy az ember klisésített ingerküszöbét már szinte zavarja, nem érti, hogy mi történik. A moziból kijőve hosszú percekig csak bóklásztam a bevásárlóközpontban, nem értve, ki ez a sok normális kinézetű ember és mégis mit csinálnak ebben a hatalmas modern épületben. Nem találtam a helyem a valós világban, hiszen nagy részem ott maradt a sivatagban Furiosával és Max-szel, ahonnan még mindig nem sikerült teljesen hazatérnem. De mi történt bent a moziteremben, ami ezt váltotta ki? Megpróbáltam nektek 10 lépésben, gifeken összegyűjteni a reakciókat, amiket George Miller mesterműve váltott ki belőlünk.

1. A film erősen kezd, hogy utána még erősebben folytatódjon. Az első képsorok alatt Max fejébe pillanthatunk bele és azt kell, hogy mondjam, nem éppen a legvidámabba hely. Ijesztő víziók, aztán gyíkevés, aztán csönd, aztán berobbannak az első üldöző járgányok az objektívbe és elkezdődik a hajsza. Valahogy így éltem meg ezt:

Pár évvel ezelőtt ismét divatba jött a fiatal felnőttekett megcélzó sci-fi/disztópia műfaj, legyen szó könyvről vagy a belőlük készült filmekről. A hullámot Suzanne Collins Hunger Games trilógiája indította el, majd a belőle készült film és annak sikere elintézte nekünk pár évre, hogy legyen folyamatos utánpótlás. Egészen addig nincs is ezzel semmi baj, amíg jó történeteket visznek vászonra, jó minőségben. Az Éhezők Viadala filmek hozzák a szintet, Jennifer Lawrance remek választás volt Katniss szerepére és a Divergent trilógia első része is meglepően jól sikerült (a másodikat még nem láttam). Mégis számomra a tavalyi év legkellemesebb meglepetése a James Dashner könyvei alapján készült Maze Runner volt. Az előzetesek alapján arra számítottam, hogy egy bugyuta tini fantasy lesz, egy hűdehelyes főszereplő sráccal, mint mondjuk az Óriásölő, ehelyett egy felettébb izgalmas és feszült fantasy történetet ülhettünk végig. Egészen addig, hogy a végén pofán vágjon minket egy olyan fordulat, ami nem csak a történetnek ad egy óriási csavart, hanem gyorsan műfajt is vált a trilógia és rájövünk, hogy ez igazából egy disztópikus science-fiction. Akik látták a filmet, minden bizonnyal kíváncsiak a folytatásra, aminek el is jött az első előzetese. Hálisten, nem az Éhezők Viadala kaptafáját követték és nem rakták be őket újra egy útvesztőbe, ami még nagyobb, még veszélyesebb és még halálosabb, hanem szépen épül a történet és válaszokat kapunk azokra a kérdésekre, amiktől falat tudtunk volna kaparni az első film végén. Az előzetes alapján az őket az első részben keményen megszopató megtévesztő létesítményből megszökve kell helytállniuk egy olyan jövőbeli világban, amire nem sokan vágyunk. Lesz akció és összeesküvés ráadásul mindez Kisujj vezetésével, aki úgy tűnik csak átruccant Westerosból, mert ugyanakkora szemétláda, mint ott. Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan, hogy ennyire vártam volna egy film folytatását, de elég is ebből, parancsoljatok az előzetes:

A mai napon két új szuperhősös sorozat beharangozó előzetesét is nagyérdemű elé tárták. Egyik a Fox Lucifere, másik pedig az NBC Supergirl adaptációja. Mindkét sorozat DC karakterekkel a főszerepben próbál majd valami olyat mutatni, amit eddig nem láttunk. A kettő közül valamelyik előzetesét látva majdnem elsírtam magam. Hogy miért, mindjárt kiderül. 

Először is kérlek nézzétek meg ti is mindkettőt.

Minden csapból, de már szánkból, fülünkből és a szemünkből is szuperhősök folynak. Annak ellenére hogy apró kölök korom óta odavagyok a különböző színes szettekben hősködő karakterekért, gyakran felmerül bennem a kérdés: meddig bírja pukkadás nélkül a hollywoodi superhero lufi? Christopher Nolan 2005-ben újjélesztette a Batman érát, rá három évre a Marvel előrukkolt az első Vasemberrel és azóta nincs megállás. Felsorolhatnám hány szuperhősnek volt eddig filmje és hánynak lesz még, de a lényeg egy: sok. Szűkítsük sorozatokra inkább.

Miután a DC realizálta, hogy mozifilmek terén a Marvel erőforrásai kimeríthetetlenek, 2012-ben TV képernyőre vitték Green Arrow-t. Ez több szempontból is rizikós húzásnak bizonyult, egyrészt hosszú évek óra nem készült élőszereplős szuperhős sorozat (a Smallville-t nem sorolnám ide), másrészt Zöld Íjászt nem lehetett a legnagyobb húzó névnek nevezni már akkor sem. A CW-nek azonban bejött, már a 4. évadot forgatják és lassan vége a The Flash első évadjának is, ami a Zöld Íjász spin-offja. Azt hozzátenném, hogy az Arrow-ról azon kívül, hogy elindított egy lavinát aminek a jelenlegi cikk főszereplője köszönhető, több jót nem nagyon lehetne elmondani. Brutálisan gyenge színészek, bugyuta dialógusok és értelmező szótár szerinti B kategóriás effektek, valamint harcjelenetek megtestesítője. A Flash, kistestvérként, kapott már legalább egy eltalált főszereplőt, valamivel igényesebb effekteket és egy rendkívül fordulatos és izgalmas történetszálat. A színészek nagy része azonban itt is harmatos, plusz a dialógusok még bugyutábbak. Látszik rajta, hogy 12 éveseknek készült, na. Ezek melett idén elindult a Fox stúdió Gotham  című sorozata, ami egy Batman előzménytörténet Jim Gordon felügyelő főszereplésével. Lényegesen igényesebb és hangulatosabb DC feldolgozás, mint a CW művei, de azért hagy még némi kivetni valót maga után ő is. Lényeg ami lényeg, az emberek szerették ezeket a történeteket a képregény korszakban és most filmek formájában is, még akkor is, ha szarul dolgozták fel őket.