Bevallom az Outlaw King után némi előítélettel álltam neki a Netflix legújabb történelmi drámájának, a The King-nek. A félelmem nem volt megalapozatlan, hiszen a két produkció receptje első ránézésre nagyon hasonló: középkor, nagy Angol birodalom, királydráma, több, mint két órás játékidő és viszonylag jól ismert/elismert színészgárda. Míg azonban a Chris Pine által vezetett skót felkelés története véleményem szerint nem tudott felérni a várakozásokhoz és meglehetősen laposan landolt, addig Timothée Chalamet uralkodása királyi eredménnyel zárult.

A sztori nem igényel előzetes történelmi ismereteket, így kapásból jóval átláthatóbb és érthetőbb, mint már említett elődje. V. Henrik úgy került a trónra, hogy sohasem akarta azt, hiszen apjával – és a királyok nagy átlagával – szemben háború ellenes volt. Uralkodása alatt is végig békére törekedett, így érdekes, hogy a „sors fintorának” köszönhetően végül, önakaratán kívül, háborúval érte el azt. A százéves háborúban elért győzelmei után, Anglia egyik legnépszerűbb királyaként vonult be a történelembe, aki, bár rövid ideig uralkodott, régen nem látott békét és gyarapodást hozott a birodalomnak. De a töri órából ennyi elég is volt, a film nem történet fronton a legerősebb, sőt, elég kiszámíthatónak is nevezhetjük, ha szőrösszívűek akarunk lenni. Bánkódásra azonban nincs okunk, hiszen színészek és atmoszféra tekintetében akkorát pirít, hogy az könnyen megperzselheti a képernyőhöz túl közel merészkedők szemöldökét.

Bevallom Timothée Chalamet-ról én eddig csak hallottam, filmben látni még nem volt szerencsém, de most már mindent értek. Megdöbbentő, hogy ennek az ránézésre sápatag, vékonyka fiatalembernek micsoda jelenléte van a képernyőn. Nyers színészi tehetség és erő árad benne akkor is, amikor egy szót sem szól, sőt, talán akkor a leginkább. Karakterének minden porcikájából árad a királyi vér, annak ellenére, hogy sosem vágyott a koronára, a kiállása megkérdőjelezhetetlenné teszi származását. Született vezető, aki megóvná alattvalóit a felesleges áldozatoktól, de a világ, amibe belekerül, lehetetlenné teszi ezt számára, így hát felveszi a kardot és emelt fővel teljesíti kötelességét, vezeti harcba népét.

Ebben a kegyetlen, szövevényes és ármányokkal teli világban szüksége van egy barátra, akit nem más, mint a film társírója (és személyes kedvencem) Joel Edgerton alakít. Elmondtam már többször, de elmondom újra: ez az ember egy zseni. Egyrészt kiváló színész, másrészről most bizonyosságot nyert, hogy Az ajándék című filmje sem csak véletlenül sikerült bitang jól. Ezúttal egy katonát alakít, aki Henrik hű társa, barátja és gyanítom testőre, míg a fiú királyi származását maga mögött hagyva a pórnép között, főként seggrészegen, könnyűvérű nők között mulatta az idejét. Visszafogott színészi játéka, profizmusa és dörmögő hangszíne szinte megbabonáz minden percben, aminek eredményeként visszafojtott lélegzettel várod, hogy milyen bölcsesség hagyja el a száját legközelebb.

Színészfronton kihagyhatatlanul említést kell tenni Robert Pattinsonról, akinek bár arcéle alapvetően mintha erre lett volna kitalálva, teljes átéléssel hozza a tenyérbemászó és provokatív francia dauphint. Minden királyi és francia gőg ott van ebben a karakterben, így első pillanattól legszívesebben tarkón tenyerelnéd, mégis rendkívül mulatságos, ahogy mindenáron próbálja a felsőbbrendűség látszani kelteni, egészen addig, amíg meg nem mutatkozik valódi tehetsége. További mellékszereplők is brillíroznak, de ebbe most nem mennék bele, úgyis (remélhetőleg?) látja majd mindenki.

Beszéljünk inkább a cinematográfiáról, az elképesztő atmoszféráról és az eddig általam látott talán legrealisztikusabb harcjelenetekről. Arról a hátborzongató csendről, ami a csatateret lengi be mikor elült a mészárlás. Arról, hogy 100 kilós páncélban nem hadakozol hősiesen órákig, hanem ahogy földre kerülsz azért küzdesz, hogy előbb találj rést az ellenfél páncélján, mint ő a tiéden. Soha nem láttam még ennyire nyers formában azt, hogy valójában milyen lehetett egy ilyen középkori ütközet. Az egymásnak nyomuló testek, a sárban és mocsokban fetrengés, az az elkeseredettség, amikor mozogni alig bírsz a fáradságtól, de az életedért harcolsz, így nem adhatod fel. Nincsen szünet és félidő, ha megállsz vége, örökre. Mindez persze Normandia Magyarország fenséges tájain, ahol az operatőrök gondosan ügyeltek arra, hogy mindent megcsodálhassunk. Az éjszakai katapult ostromról inkább el sem kezdek írni, mert a gondolattól is összefolyt a nyál a számban annyira gyönyörű jelenet.

Nem állítom, hogy korszakalkotó mű készült, és az is lehet, hogy csak az Outlaw Kingből kiindulva volt ennyire pozitív csalódás, de engem teljesen beszippantott V. Henrik története. Őszintén ajánlom mindenkinek, aki kedveli a történelmi drámákat, vagy csak szeretné látni egyik kedvenc színészét kimagasló teljesítményt nyújtani. Egyedül talán azt sajnálom, hogy Lily-Rose Depp (igen, Johnny Depp lánya) csak a végén került be a képbe, és akkor sem túl hosszú időre, mert bájosan karakán módon keltette életre a francia hercegnőt, Catherine-t.