Már szinte kezdjük megszokni, de mindig örömmel tölt el minket, amikor a Netflix előrukkol a semmiből olyan produkciókkal, amiket örökre a szívünkbe zárunk. Ilyen volt az End of the F***ing World, az Everything Sucks és most az After Life. A hat, fél órás részekből álló sorozat teljes mértékben Ricky Gervais szerelemgyermeke. Ő írta, rendezte és főszerepel is benne. Aki nem ismerné az úriembert, el kell mondani, hogy az ő fejéből pattant ki az eredeti (brit) The Office ötlete, volt már Golden Globe házigazda, és úgy általában a világ egyik legintelligensebb és legszellemesebb humoristája. Legújabb műve, talán nem túlzok ezzel, hiszen ő is ezt állította: az eddigi legjobb munkája.

Az After Life egyszerre sötét, okos és elképesztően vicces. Visszaköszön benne a The Office féle irodai élet, amit tökéletesen idilli angol kisváros hangulattal fűszerez meg, és ami a legfontosabb: akkora szívvel, amit régen láttam bármilyen produkcióban.

Kezdjük is a legelején, ami egyből megadja a kezdőhangot. Tony (Ricky G. karaktere) újságíró, aki, nem tudni pontosan mennyire régen (az év elején) elvesztette feleségét és élete szerelmét rákos megbetegedés miatt, és ennek következtében súlyos depresszióba süllyedt.  Nyitójelenetünkben ágyon fekve, hasán a laptoppal nézi fejkendős feleségének videóüzenetét, aki ezzel kezdi: „Ha ezt nézed, én már nem vagyok veled többé.", majd azzal folytatja, hogy készített neki egy kis útmutató az élethez, hiszen „bármennyire is imádnivaló vagy, kibaszottul hasznavehetetlen is.” Ez a kettős keserédesség végig elkísér majd minket, ahogy a nyitószenkvencia is minden epizód elején megismétlődik egy újabb tanáccsal, hogyan birkózzon meg a borzalmas szituációval. Tony, láthatóan életkedvvel töltve kikecmereg az ágyból, az öngyilkosságot fontolgatja, de  meglátja, hogy az elbűvölően tündéri német juhász kutyája éhes, így a halál még egy picit várhat. Újra és újra említésre kerül a tény, miszerint az egyetlen oka, hogy nem ölte még meg magát az az, hogy akkor senki nem etetné meg a kutyát. A reggelizés hasonlóan jelzés értékű: miután óriási dilemma után a kutya kapta a babkonzervet és a mosogató tele van ocsmányságokkal, a kellemes vegetáriánus curry konzervet egyszerűen dobozból-szájba fogyasztja el. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy ez az ember súlyosan depressziós, most már mindenkinek az.

Többféle képpen lehet feldolgozni a gyászt. Tony úgy döntött, hogy ő az egész világot okolja élete szerelmének elvesztéséért, így mindenkivel egy orbitális seggfej lesz. És mi van, ha túlzásba viszi? Akkor csak simán kinyírja magát és kész – olyan ez, mint egy szuperképesség. Ami szarkasztikus és gátlástalan humorán kívül igazán feldobja a történetet, azok az egyszerű, kisvárosi fura szerzetek, akik körbeveszik őt. Kezdve a munkatársaival, át a nénin akivel a temetőben beszélget, egészen a riportalanyokig, akik szinte bármire hajlandóak, hogy bekerüljenek a város ingyenes napilapjába. Legyen az dupla orral furulyázás, Hitlernek öltöztetett kisbaba vagy éppen egy játszótéren talált fog, ami biztosan Freddy Mercury-é volt.

A műsor egyértelmű kérdése és üzenete: érdemes tovább élnünk, amikor elveszítjük azt a személyt aki a legfontosabb számunkra? Mi veszteni valónk van, amikor úgy érezzük, hogy semmi vesztenivalónk nincs már? Erre pedig mindenkinek magának kell választ találni. Akkor is, ha az út prostituáltakkal (’sex worker’) való barátkozással, a heroin kipróbálásával és 10 éves gyerekek halálos megfenyegetésével van kikövezve. Egy interjúban így írta le a sorozat hangulatát: „Olyan ez, mint amikor emberek a szüleik temetésén viccelődnek”. A humor az egyik legjobb eszköz, ami segít feldolgozni a gyászt és kiereszteni a felgyülemlett feszültséget.

A hat rész alatt folyamatos flashbackekből (videófelvételek) megismerhetjük Lisa (Kerry Godliman) és Tony kapcsolatát, és láthatjuk mennyire boldogok voltak és valóban mennyire tökéletes párt alkottak. Megállás nélkül szivatták egymást és lényegében azért éltek, hogy minél több időt tölthessen el együtt. Ettől csak még jobban fáj látni, hogy egy életvidám, emberrel mit tesz a gyász. Nem fogok hazudni, többször éreztem azt, hogy majd megszakad a szívem érte, mert átadta a veszteség fájdalmának minden pillanatát ("I'd rather be nowhere with her, than somewhere without her"). Mert Tony alapvetően egy jó ember, minden nap meglátogatja a súlyosan Alzheimeres és élesnyelvű édesapját (a Harry Potterből és Trónok harcából ismerős David Bradley), imádja a kutyáját és összebarátkozik egy hölggyel a temetőben, aki a férjét vesztette el. Kettejük kedves dialógusai bírnak a legmélyebb jelentésekkel, lényegében az élet értelmét kutatják. Anne egyik mondata nem csak Tonynak, hanem nekem is szöget ütött a fejembe. Nem tudom szó szerint idézni, de a lényege az, hogy nem csak magunkért vagyunk itt. Mi van, ha az élet egyik lényege az, hogy másoknak örömöt szerezzünk? Ha csak a közvetlen környezetünket kicsit jobb hellyé tudjuk tenni, már megérte. Ez a gondolat indította el Tonyt az úton, mely végén - nem akarok spoilerezni - de sikerül kicsit szebb fényben látnia a világot.

Ha hallgatsz rám és adsz egy esélyt az After Life-nak, megígérem, hogy felváltva fognak a potyogni a könnyeid, hol a meghatódástól, hol a nevetéstől. A szarkasztikus humor kedvelőinek kötelező, de akik szeretnének egy kiadós leckét kapni szeretetből és a valóság kesernyés kettősségéből azoknak egyaránt. Őszintén nem tudom mikor láttam utoljára valami ennyire okosan megírt és igazi dolgot a képernyőn. Most pedig megyek és elkezdem elölről az egészet.