Véget ért Sam Levinson gyönyörű és vad szerelemgyermekének első évada. Igaz, az Eufória eredetileg egy szír sorozat licensze alapján készült, a résztvevők elmondása szerint 1-2 karakteren kívül mindenben eltér attól. Levinson írta az egészet, több epizódot rendezett, valamint ő  a showrunner is, ami annyit tesz, hogy itt bizony az történt, amit ő akart. Talán aggodalomra adhatna ez okot, ha nem láttuk volna a végeredményt, ami bizony, mint egy nagy adag ketamin – még egy lovat is ledöntene a lábáról!

Furcsa ez az egész. Itt egy sorozat, ami történetét és vázát tekintve egy amerikai Skins, mégis baromira eltér attól. Problémás tinédzserek történetét dolgozza fel, bemutatva, hány olyan dolog van, ami tönkre tud tenni egy gyereket vagy éppen fiatal felnőttet. Legyen az egy szülő halála, teljesítménykényszer, önképzavar vagy abúzus – amikor tombolnak a hormonok minden hatványozottan jön elő. Az első rész premiere után az imdb-n 7,2 csillagon állt a produkció. Ez nem csak HBO szinten, de bármilyen A kategóriás produkció esetében is gyenge kezdésnek számít. A záró rész után ez a pontszám 8,3, tehát nyolc hét alatt, több mint egy pontot javult a megítélése, ami azért furcsa, mert általában ennek az ellenkezője szokott történni – egyre csökken a népszerűség. Ha őszinte akarok lenni, én sem voltam oda az első részért, de arra jó volt, hogy felkeltse az érdeklődésem. A felütés alapján minden 16 éves elmebeteg, non-stop narkózik és kefél egy amerikai kisvárosban. Még a legnaivabb nézőnek is leesik, hogy ez túlzás, és átmegy az egész erőltetettbe, mintha a készítők csupán a megbotránkoztatásra hajtanának. Gyakran előfordul egyébként pilot epizódoknál, hogy túl sok mindent zsúfolnak bele, hiszen el kell adni a producereknek a koncepciót. Azonban, ha kitartó vagy és adtál neki még egy esélyt, már a másodiktól egyértelmű, hogy ez azért nem ilyen durva a helyzet, és valójában egy szemet kápráztató karakterdrámáról beszélünk, ahol mindenkinek alapos oka van arra, hogy elbaszott legyen.

Hogyan lett ez mégis sokkal több (nem állítom, hogy jobb), mint mondjuk a Skins? Attól a bizonyos művészi plusztól. Az újszerű és váratlan operatőri megoldásoktól, az elképesztően profi és erős vágásoktól, a briliáns, gyakran ellentétező hatást kiváltó zeneválasztástól és a túlvilági színekben vibráló fényektől. Sokszor láttuk már, hogy próbálkoznak filmre vinni a különböző tudatmódosító szerek hatását, de itt valahogy sikerült egy elképesztő intimitást is kölcsönözni nekik. A közeliekkel, a színekkel, a megvilágításokkal és ismételten: a vágásokkal. Ezek játszanak az érzelmekkel is, amikor például egy bipoláris személyiségzavarban szenvedő ember érzelemingadozásait szeretnék szemléltetni. Az állandóan mozgó, forgó és fizikai korlátokat nem ismerő „repülő” kamerák pedig egy folytonos ’látomás’ érzetet kölcsönöznek a produkciónak. Egyébként magyar vonatkozása is van a sorozatnak, hiszen az újszerű operatőri munkából Rév Marcell is kivette a részét. Így lett ez a sorozat szokványos drámán túl egy audiovizuális trip is, ahol a látottak erősebb érzelmi reakciót váltanak ki belőled, mint a történtek.

Ehhez persze kellenek remek színészek is, amiből szintén akad pár. Zendayát a végére hagyom, mert annak úgyis csúnya ömlengés lesz a vége. A lányok közül néhányan egyértelműen a külső adottságaik miatt lettek kiválasztva, mint pl. Sydney Sweeney, aki többeknek ismerős lehet a Szolgálólány meséjéből vagy a szintén HBO-s Éles tárgyakból. Nem rossz színésznő, de aki ismeri, valószínűleg tudja, hogy nem ez a legszembetűnőbb tulajdonsága, és ezt az Eufória készítői is kihasználták. A műsor legnagyobb meglepetése azonban a transznemű Jules-t alakító Hunter Chafer, aki karakteréhez hasonlóan szintén fiúként látta meg a napvilágot, bár ezt képtelenség lenne elsőre megmondani. Azon felül, hogy autentikus a szerepre, meglepően kiváló színésznő is, ráadásul minden egyes outfitje egy külön elemzést érne meg, annyira vibrálóan színes figura.  Férfi fronton Jacob Elordi az ügyeletes szépfiú, aki látszólag pont ilyen szerepekre született, és karaktere a hasonlóan kedves apuka (Eric Dane - Grace klinika) miatt vállt egy pszichopatává. Az én kedvencem mégis Angous Cloud Fez-je volt, aki drogdílerként tudott a legjózanabb és racionálisabb figura maradni a teljesen szétcsúszott világban, és ez nem kis szó. Plusz kísérteties emlékeztet Mac Millerre, ami jelentős érzelmi töltetet adott számomra a karakterhez.

Zendaya? Megpróbálnék elfogult lenni és nem szuperlatívuszokban beszélni róla, de úgysem fog menni. Ez a lány fantasztikus. Nem csak a legártatlanabb, legkedvesebb arccal rendelkezik világon, olyan mosollyal, hogy Voldemort szíve leolvadna a láttán és amiért hazavinnéd, hogy megóvd a világ minden gonoszságától, de generációjának talán legtehetségesebb színésznője is. Ugyanolyan hihetően hozta a depressziós, emberi interakciókra képtelen figurát, mint az élettel teli fiatal lányt, aki még hírből sem tudja mi az a rehab. Milyen kár, hogy az utóbbiból jóval kevesebbet láthattunk... Lényeg, ami lényeg, érdemes oda figyelni rá, hiszen Disney sztárocskából pár év alatt eljutott oda, hogy az új Pókember filmnek MJ-je és egy HBO szuperprodukció húzóneve legyen. Egyébként az Eufóriának papíron ő a főszereplője, de van olyan epizód, ahol narráción és néhány képernyőn töltött percen kívül nem is látjuk, ezzel erősítve azt, hogy nem csak az ő problémái fontosak – mindenki szenved valamitől.

Tehát ha nem akarod újra nézni a Skinst, de tinédzserek szenvedésére vágysz,  vagy hallgatnál pár baromi nagy zenét, vagy gyönyörködnél a kreatív filmművészeti megoldásokban, vagy nemes egyszerűséggel legeltetnéd a szemed egy kidolgozott férfi felsőtesten/tökéletes pár mellen – itt az alkalmad arra, hogy jól érezd magad. A második évad már berendelve és ja, mondtam már, hogy benne van Zendaya is? 

Egyébként, aki kíváncsi arra, hogy milyen jeleneteket értek a "bizonyos művészi plusz" alatt, nézze meg az alábbi videót, ami az első évad zárójelenete, saját zenével és valójában nulla spoilerrel: