Bárhonnan is nézzük 2019 remek év volt a mozgóképek szerelmeseinek. Ha a filmeket vesszük, kijutott komoly hangulatú „művészfilmekből” és igényes blockbusterekből egyaránt. A The Irishman tarolt, Robert Pattinson mindenkit meggyőzött végre színészi kvalitásait illetően a The Lighthouse-ban, az  Élősködőkkel pedig a koreai filmek új zászlóshajót köszönthettek a nyugati filmvilágban. Kiváló lezárást kapott az MCEU elmúlt 10 éve, a DC húzott egy baromi váratlant a Jokerrel, a Star Wars pedig, hát, legalább vége van. Azonban nem állítok túl nagyot, ha azt mondom sokunknak már kedvesebbek a sorozatok, és elnézve a filmipari tendenciákat, ott is lassan nagyobb hangsúlyt kap a történetmesélés eme formátuma. És bizony sorozatok terén még sokkal jobb évünk volt, mint nagyjátékfilmesen. Olyannyira, hogy egyáltalán nem volt könnyű kiválasztani a tíz legjobbat, de nézzük miből szemezgettünk 2019-ben!

Előre jelezném, hogy a lista teljeséggel szubjektív, csak olyan sorozatokat tartalmaz, amiket jómagam is láttam, vannak köztük teljesen újak és idén új évaddal jelentkezők is egyaránt. Ja, és a lista sorszámai nem jeleznek tetszési sorrendet, hiszen képtelen lettem volna dönteni...

1. The Boys

Hogy az előbbi állításomat egyből meg is cáfoljam, egy sorozatnak azért biztosan tudom a helyét: nálam a The Boys vitte el az idei évet. A Garth Ennis képregényeiből készült szuperhős szatíra minden és még több, amire a mai szuperekkel átitatott korban csak vágyhattunk. Az Amazon sorozata briliáns humorral és egy jó adag vérrel csupaszítja le hőseinket, hogy mind láthassuk ők pont annyira (vagy még inkább) gyarló emberek, mint bárki, csak senki nem vonhatja őket felelősségre. Ezt elégeli meg a Karl Urban által lenyűgözően alakított Butcher és a „srác a szomszédból” figura alfája Hughie, akik személyes bosszútól vezérelve úgy döntenek rést ütnek az érinthetetlenségük látszatán. A leginkább díjesélyes alakítás azonban mindenképpen Antony Starré, akit a Bansheeből ismerhetünk a legtöbben (bár legény legyen a talpán, aki elsőre felismerte itt) és szó szerint istenien hozza a pökhendi álszent Superman figurát. Pörgés, szellemes dialógusok, abszurdum, állati zenék és elsőosztályú speciális effektek váltják egymást ebben a mesterműben, amit tényleg mindenkinek látnia kellene.

2. The Mandalorian

Mindig is inkább a Star Wars mocskos oldala vonzott, tele már a tököd a Skywalkerekkel és az új trilógiától szimplán elkap a hányinger? Akkor frissítd fel magad Jon Favreau fejvadászos sorozatával, ami a peremvidékre és még onnan is távolabbi vidékekre kalauzol minket a galaxisban. Gondolkodnod túl sokat itt sem kell majd, de a Disney+ zászlóshajójában legalább vannak menő lények, tűzpárbajok, jelmezek és természetesen mindenki kedvence, az űbercuki Baby Yoda. A maga hibáival együtt is az idei év egyik legüdébb színfoltja lett a The Mandalorian, ami a spagetti westernek hangulatát hozza vissza és helyezi azt galaktikus környezetbe. Tökéletes kikapcsolódás lehet minden SW rajongónak 30-40 perces részeivel és epizodikusságával, értsd: ne várj több részen átívelő erős történetet, inkább készülj kis különálló űrkalandokra, és egy bitang erős évadzáróra!

3. Chernobyl

Evezzünk is azonnal vissza a realitás sötét talajára és abból is az egyik legsötétebbre, az 1986-os Csernobili katasztrófát feldolgozó 5 részes minisorozathoz. Minden bizonnyal az év egyik legnagyobb visszhangot keltő alkotása volt, hiszen nem csak szívbe markoló realitással mutatta be a katasztrófa eseményeit, de a nyugati világban sokan most először szembesültek igazán a történtekkel. Az HBO produkciója páratlan őszinteséggel vezetett be minket a Szovjet állam működésének kulisszái mögé, hogy láthassuk, mihez vezet a szabályok feltétel nélküli követése és a problémák látszat matti elkendőzése. Az autentikus környezet, a zseniális színészi játékok és a dramaturgiailag kifogástalan forgatókönyv egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy pillanatok alatt az Imdb 5. legjobban értékelt sorozata legyen.

4. The Morning Show

2019 az új streaming szolgáltatók éve is lehetne, hiszen nem csak a Disney, de az Apple is útnak indította saját platformját, ami két húzónévvel indult, a See-vel, ami egy Jason Momoa főszereplésével készült disztópikus fantasy, és a bekezdés főszereplőjével, ami (ahogy már a címből is gyanús lehet) egy népszerű reggeli műsor kálváriáját meséli el. Valahol mindig is megvolt a maga bája ennek a témának (The Newsroom, The Loudest Voice), hiszen rendkívül érdekes betekintést nyerni a manipuláció hírgyártás kulisszái mögé. Már az első epizód első pár percében megkapjuk az alapkonfliktust: szexuális zaklatás vádja miatt kirúgják Steve Carell karakterét, aki Jennifer Annistonnal karöltve 15 évig vezette az ország legnépszerűbb reggeli műsorát. A sorozat elképesztően okosan járja körbe a #metoo jelenséget, annak túlzásaival, károkozásával és valós gátlástalanságaival együtt. DE, ami igazán viszi a hátán ezt a sorozatot, azok a fenomenálisan megírt dialógusok és a színészi játékok. Hadd kezdjem Reese Witherspoonnal, akinek tűzről pattant karakterét minden másodpercben gyönyör nézni, mert egyszerűen lehengerlő, amit művel. Folytatnám Jennifer Annistonnal, mert igaz mindig is szerettem, de fogalmam sem volt róla, hogy rendelkezik ilyen színészi kvalitásokkal, valamint Steve Carellel, aki, na, hát ő Steve Carell. Már ez a trió olyan őserőt képvisel, hogy könnyedén elvinné a hátán a produkciót, de a showrunnerek teljes meglepetésként kihúzták a kalapból az igazi aranytojást tojó tyúkot Billy Crudup személyében. Én őt utoljára a Watchmen filmben láttam, emberi formában ott sem túl sokáig, de a lendület, amivel a pökhendi nagy dumás média mogul figurát hozza, az mindent és mindenkit elsodor maga körül. Nálam a The Morning Show mindenképpen elnyerte az év „eztenemláttukjönni” díját.

5. Euphoria

Ha már HBO, akkor nem maradhat ki a listából Sam Levinson vizuálisan lenyűgöző tinédzser drámája sem, amiről idén én is írtam egyszer. A recept már ismerős lehet, hiszen az alapfelállás sokban hasonlít a Skinshez, ahol brit tinédzserek elfuserált hétköznapjait ismerhettük meg. Szex, drogok, rock’n’roll, erőszak és a mindezekhez vezető traumák bemutatása. Amiben az Eufória mégis tud sokkal több lenni, az a képi világ. Az operatőri munkának (magyar vonatkozás = Rév Marcell), a világításoknak, a vágónak és a zenéknek hála egy eddig ritkán látott auidovizuális élménnyé, majdhogynem a sorozatban átélt kábszeres mámorhoz hasonlító trippé válik a produkció. Természetesen ez nem véletlen, hiszen ezeken keresztül képes egyedülálló módon szemléltetni mit élnek át szereplőink az érzelmeik és a drogok hatására. Főszereplőnk a 17 éves Rue, aki éppen a rehabról szabadul, mert sikerült majdnem belehalnia egy túladagolásba, és nem mellékesen Zendaya alakítja. Tekintve, hogy korosztályának valószínűleg legtehetségesebb színésznője jelenleg, a készítők érdeme, hogy mégsem árnyékolja be a többi szereplőt, sőt, azok gyakran erősebb jellemek, mint főhősnőnk maga.  

6. The Dark Crystal: Age of Resistance

Kicsit (nagyon) szakadjunk el a realitás talajáról és látogassunk egy Thrába, hogy megnézzük mennyire sikeres a Gelflingek, Skeksisek elleni lázadása. Spoilerezni nem fogok, de az biztos, hogy ennél fentezibb fentezit nem találtok az idén. Jim Henson 1982-es bábfilmjét alapul véve készült el a Netflix előzménytörténete, ami az eredetihez hasonló technológiát vette alapul, majd azt némileg felturbózta. Így született meg a semmihez sem hasonlítható színpompás látványvilág, ahol bábfigurák és felépített díszletek vegyülnek a CGI adta lehetőségekkel. A történet egy gyönyörű tündérmese a tisztaszívű gyengékről, akik esélytelenségük ellenére is szembeszállnak az gonosz zsarnokokkal, hiszen inkább meghalnak, mintsem elnyomásban éljenek. Először furcsa volt, kellett szokni a bábokat, de hálisten elképesztően jól néznek ki, főleg a madárszerű Skeksisek, akik egyébként emberméretűek és belülről irányítják őket, rettentően ijesztőek és olyan színészek kölcsönzik a hangjukat, mint Mark Hamill, Simon Pegg vagy Jason Isaacs. Mondjuk a kis gelflingeknek sem kell a szomszédba menni híres beszédhangért, hiszen ők többek között Taron Egerton, Nathalie Emmanuel és Lena Headey hangján szólalnak meg.

7. Bojack Horseman 6. évad

Bevallom a viszonyom Bojackkel nem volt mindig a legfényesebb. Évekkel ezelőtt a harmadik évad végén abba kellett hagynom, mert egyszerűen nem bírtam tovább. Nem mert annyira rossz lett volna, sokkal inkább mert túl jó, túl igazi. Annak ellenére, hogy karakterek nagy része állat, annyira valós emberi problémákkal foglalkozik, hogy az akkori lelki állapotom nem bírta tovább kezelni azt az egzisztenciális űrt, amit minden rész hagyott maga után. Kellett idő, hogy megérjek erre a sorozatra, amit idén folytattam, és oh boy, mennyire jól tettem. Nem túlzok: a Bojack Horseman a legintelligensebben megírt sorozat valaha. Nem csak rajzfilm téren, hanem az összes közül. Olyan intelligenciával, humorral és éllel mutatja be gyarlóságunkat, hogy csak kapkodod a fejed a szellemesnél szellemesebb dialógusok hallatán. Nem csak a társadalmunk, de minden egyén elé is görbe tükröt támaszt és az arcodba mondja: ilyenek vagyunk – mindegy, hogy Bojack, Princess Caroline, Diane, te vagy én – önzőek, akik szeretetre vágynak, de képtelenek túllépni saját berögződéseiken, amiket kár a minket ért traumákra fogni, mert mindenkinek jutott belőle. Lehúzósan hangzik? Az is, mert a valóság is az. Ahogy sokszor mégis megható és őszinte, majd máskor a hasad fogod a nevetéstől, pont mint a Bojack Horseman. Jelenleg fut az utolsó (hatodik) évad, amit pont ugyanannyira jó, mint az előzőek – sosem késő elkezdeni!

8. Beforeigners

A nagy migráns hiszti közepette jött a norvég HBO és eljátszott a gondolattól, hogy mi lenne, ha nem csak különböző kultúrákból érkeznének bevándorlók, hanem más történelmi időkből is. Így születtek meg az Időbevándorlók, ami nálam elnyerte az év legnagyobb meglepetése címet. Maga az alapfelvetés is eléggé érdekes, hiszen a megmagyarázhatatlan anomália miatt 10 ezer éve élt vademberekkel, vikingekkel az ezredfordulóról és 19. századi polgárokkal kell megosztaniuk életüket a modern kori embereknek - a híradó szerint nagyjából egész Európában (migránsok khm). Ebben a környezetben kell megoldania egy a bevándorlókkal kapcsolatos, rejtélyes gyilkosság ügyét a kiégett Larsnak, és az osloi rendőrség első viking detektívének Alfhidr-nek. A minőségi krimi mellett az apróságok azok, amik igazán érdekessé teszik a sorozatot. Például, hogy a vikingek részegen és begombázva randalírozgatnak két viking Tinder randi között, vagy, hogy megjelenik egy olyan trend, ami szerint jelenkori embere úgy érzik, rossz időbe születtek, ezért életmódot váltanak és kiszedetik pl. a fogtöméseiket – lényegében megszabadulnak mindentől, ami a modern világhoz köti őket. Az évadzáró egyébként óriási cliffhangerrel zárul, így tűkön ülhetünk a folytatásig!

9. Mindhunter 2. évad

Nem mondhatom, hogy nem kellett türelmesnek lennünk, hiszen két évet (sokkal többnek tűnt) kellett várnunk David Fincher true crime sorozatának folytatására. Természetesen ez mind meg van bocsátva, hiszen nem csak megőrizte az első évad színvonalát, de sikerült még meg is ugornia azt. A sorozat valós eseményekre épül, hiszen annak a két FBI ügynöknek a történetét mutatja be, akik létrehozták a profilozást (személyiségelemzés), mint nyomozati módszert. Még az első évad főként ennek a nehézségeit mutatta be, mivel nem igazán kaptak támogatást munkájukhoz feletteseiktől, az újban jóval szabadd kezet és több elismerést kaptak, így szinte teljesen a bűnügyi oldalra fókuszálhatott a narratíva. Holdenék folytatják a sorozatgyilkosok interjúztatását, többek között Charles Mansonnal is találkozhatunk, akit kísértetiesen élethűen kelt életre Damon Herriman (ő alakította Mansont egyébként a Volt egyszer egy Hollywoodban is), de az évad második felére szinte teljesen áthelyeződik a hangsúly az atlantai gyerekgyilkosságokra. Ez az eset a mai napig amerikai egyik legnagyobb „megoldatlan” bűnténye, mely során legalább 28 színesbőrű gyermeket raboltak el és öltek meg. A tény, hogy szinte minden megtörtént, amit a képernyőn látunk, külön libabőr faktort ad az egésznek, hiszen belegondolni is szörnyű, mit élhettek át az atlantai szülők akkoriban. Személyes vonalon is tovább megyünk, ezúttal Holden helyett nyomozótársa Bill és a pszichológus hölgy Wendy életébe kapunk betekintést, ahol az előbbi egy rendkívül feszült és bizarr adalékot ad az egésznek, míg a másik inkább csak egy kis plusz perspektívát. Lényeg, ami lényeg, a Midhunter kötelező anyag minden krimi rajongónak, és ez nem NEM VICC!

10. The Witcher

Szándékosan hagytam a legvégére az Andrzej Sapkowski, lengyel író munkája alapján készült új fantasy jelenséget, a The Witchert, hiszen itt a legfrissebbek az élményeink. A készítőknek nem volt könnyű dolga, hiszen a könyvek alapján készült már egy világsikerű videójáték trilógia, így nem csak a könyvek, de a játékok szerelmeseinek is megkellett felelniük. Bevallom, én egyik sem vagyok (pár órát azért tettem a Witcher 3-ba), így ha lehet azt mondani, friss szemmel álltam neki a 8 részes első évadnak. És az az igazság, egyáltalán nem csalódtam! Első szezon révén vannak azért gyerekbetegségei, látszik, hogy a büdzsé nem ért az egekig és ütemezés terén is lesz még mit csiszolni rajta, de ezen felül meglepően jól oldották meg azt a problémát, hogy bemutassák mindhárom főszereplő előzménytörténetét és motivációt – lévén, hogy évtizedes (százados?) eltérések vannak ezek között, egyáltalán nem volt könnyű feladat. Úgy tűnik Henry Cavill a játékok nagy rajongójaként nem véletlenül lobbizott Geralt szerepéért olyan sokáig, tényleg szívét lelkét beleadta a szerepbe, ennek hála egy tökéletesen autentikus Witchert kaptunk, annak minden szűkszavú, ám annál gyilkosabb bájával együtt. Sokan aggódtak a Yennefert alakító Anya Chalotra miatt, hiszen jóval fiatalabb, mint ahogy a karakter a játékokból ismerős lehet, de úgy gondolom mindenkire rácáfolt színészi játékával és szépségével egyaránt. A speciális effektet úgy 80%-ban rendben vannak, a harcjelenetek szépen koreografáltak és kellően naturalisták, a tájak pedig sokaknak ismerősek lehetnek, hiszen a sorozat szinte minden képkockáját itt vették fel nálunk, így ne lepődjetek meg, ha szembe jön a Tatai vár vagy éppen sárkányok költöztek a tatabányai Szelim-barlangba.  

Futottak még

Van még pár alkotás, ami mindenképpen említést érdemel, csak a tízes listára már nem fért fel vagy éppen csalódást okozott. Az előbbiek közé mindenképpen megkell említeni a Stranger Things 3. évadát, ami hozta a szintet és ismét borzonghatott a hátunk Hawkinsban, miközben szurkoltunk az imádnivaló főszereplőinknek. A The Umbrella Academyt, ami bár kicsit elnyújtottra sikerült és lassan indult be, de hangulatban az év egyik legérdekesebb újonca volt, és a Watchment, ami tényleg csak épphogy lemaradt a „dobogóról”, hiszen Lindelof ügyesen hozta át napjainkra Alan Moore képregény csodáját, miközben belevitte sajátos rejtélyekre épülő stílusát. És bár év elején volt, ne feledkezzünk meg a Love, Death & Robots című animűciós antalógia sorozatról sem, amivel a Netflix valami teljesen újat és egyedit tett le az asztalra, plusz magyar művészek keze munkáját is jegyzi, amiért díjat is érdemeltek. 

Ami számomra csalódás volt, az például a Peaky Blinders ötödik évada. Nem azért mert nem lett jó, mert hangulatban és minőségben is kiválóan sikerült, viszont rövid lett és lezáratlan. Sokkal inkább hasonlított egy fél évadra, mint egy egészre és a befejezetlenség érzetét keltette, amiért kicsit haragszom a készítőkre. A The End of the F***ing World második évada egy kellemes és kedves ’utóhatás’ történet volt, de messze nem tudott már akkorát ütni, mint az első. Ez valószínűleg azért volt így, mert az első olyan szinten K.O.-zott ki mindenkit, hogy azt Mike Tyson is csak irigykedve leste volna – nehéz megugrani a tökéletest. Ami a legnagyobb csalódást okozta számomra, az mégis a His Dark Materials, ami az Arany iránytű könyvosorzat újjáélesztése az HBO részéről. Nagyon vártam és az évad feléig el is voltam vele, de aztán olyan érdektelenségbe fulladt az egész, hogy bevallom még mindig nem tudtam rávenni magam arra, hogy megnézzem az utolsó két részt. Ehhez hozzájárul Dafne Keen teljesen sótlan színészi játéka (a Logan után ennél jóval többet vártunk), a történet egyszerűsége,  már zavaró linearitásásával és a dialógusok cizellálatlansága. A Trónok Harcát pedig még csak említenem sem kellene, hiszen az nem csak az idei év, de az évtized csalódása volt. 

Ha kihagytam valamit, aminek szerintetek itt lenne a helye a tízes listában, ne legyetek restek kommentben megírni!