Egy korban ahol úgy tűnt a zombik idejének leáldozott, és a műfaj rajongóinak nem maradt más, mint a szappanoperává silányult The Walking Dead (indokolatlanul) sokadik szezonja, Dél-Korea úgy döntött nem hajlandó ezt tovább nézni és elndítja azt a vonatot Busanba. És bár sokakkal ellentétben én nem dobtam hátast a helyszínválasztásnak köszönhetően kifejezetten feszült légkört teremtő vonatos rémálomtól, az mégis elindított valamit. Nem azt, hogy a koreaiak elkezdtek jó filmeket csinálni, hiszen az ázsiai filmek szerelmeseinek nem kell bemutatni az Oldboy-t vagy Chan-Wook Park már klasszikusnak számító Bosszú-trilógiáját. Félreértések elkerülése végett megjegyezném, hogy én nem tartozom ebbe a körbe, az iménti példákat mind hozzáértő ismerőseimtől loptam. Akkor milyen változást hozott a Train to Busan? Azt, hogy egy koreai film olyan régetekehez is eljutott, ahol eddig maximum a hosszú combú K-pop lányok miatt ismerték az országot. Fontos megemlíteni, hiszen enélkül soha nem fordult volna meg a fejemben belekezdeni a Netflix féle KINGDOMba. Ami igazán nagy kár kell lett volna, mert egy dolgot már biztosan tudok: a dél-koreaiak baromira értenek a zombikhoz!

A feudális, Joseon időszakban (esetünkben a 15. század) játszódó sorozat nem csak azt mutatja meg milyen következményekkel járna egy élőhalott invázió a középkorban, de betekintést enged nekünk a korszak társadalmi berendezkedésébe és a zombi jelenség mitológiájába egyaránt. A hatalmi intrikák, valamint szegények és gazdagok viszonya hiteles hátteret biztosít a töménytelen bélkiharapásnak és végtagvesztésnek. Hiszen végeredményben mégiscsak egy zombis sorozatról beszélünk, ahol a hömpölygő élőhalott hordák, a páni rettegés és az artériás vér lüktető patakzása van a középpontban. 

De nem csak kaszabolás és a történelemhűség miatt érdemes nézni. A rendezés és a felvételek épp olyan kreatívak, mint amennyire a díszletek és a jelmezek autentikusan gyönyörűek. Az operatőri munka szinte mesébe illő. Nagytotálokban csodálhatjuk meg a fenséges koreai tájakat és távolban baljóslóan égő városokat, míg a közeli felvételeken egy 5 négyzetméteres teremben is hibátlanul lekövethető egy briliánsan koreografált kardpárbaj. Eszköztárában előkelő helyet kapott a színek használata, hiszen a kopár, szürkés háttér és a legrikítóbb színekben tündöklő jelmezek kontrasztja a kiemelés, és egyaránt a gazdagok - szegények közti ellentét szemléltetésének elsődleges módszere. 

A történetmesélés egyik gyakran használt eszköze, hogy a nagy mészárlásoknak először csak az eredményét látjuk. Hőseink belépnek egy kipusztult várba, faluba stb., ahol látszik, hogy valami nagyon nincsen rendben: káosz, vér és húscafatok, de élő ember egy szál sem. A feszültséget így még tovább tudják fokozni, a kielégülés pedig még katartikusabb, amikor megérted, hogy mi történt. Ami talán még ennél is jobban működik, hogy az első után minden epizódnak van egy nagy harcjelenete, amit minden alkalommal egy új, még izgalmasabb vagy bizarabb helyszínre írtak meg a készítők. Ez talán kicsit egyszerű megoldásnak tűnhet, de majd meglátjátok, hogy van rá logikus magyarázat, és miután rájöttél a trükkre, már nyugtázod, hogy a néhány nyugodt pillanat csak a vihar előtti csend, hamarosan érkeznek a kis drága emberevőid, hogy kielégítsék az erőszak iránt érzett olthatatlan vágyad. 

Az eseményekről spoilermentesen csak annyit, hogy a középpontban egy utódlási harc áll. Főszereplőnk a Koronaherceg, kinek öröksége azonnal bajba kerül, amint mostoha anyja fiúgyermeknek ad életet. A fiatal királyné édesapja, a királyi tanács feje, pedig attól tart, hogy a király idő alatt dobja fel a talpát, így a korona a Hercegre és nem az ő unokájára száll. Amikor legnagyobb félelme beteljesülni látszik, a keleti orvoslás mesterét hívja segítségül, aki a legendák szerint egy ritka gyógyfüvet felhasználva képes a halottakat visszahozni az élők közé. Hogy ez mennyire volt jó ötlet, talán már sejthetitek. A Hercegnek felségárulás vádja miatt korán menekülnie kell a palotából, így útra indul, hogy megtalálja az orvost és ezzel bizonyítékot szerezzen összeesküvői ellen. A doktor azonban addigra kicsit megkeveri a dolgokat, és egy teljesen banális hiba miatt háztartásának nagy része eléggé harapóssá válik (haha). Ettől kezdve jelentősen megnövekszik a hörgés/perc arány és sikoltozásban sem lesz hiány. 

Karaktereinkről elmondható, hogy a Koronahercegen kívül senkire nem fordítottak az írók túl sok időt, így jellemük nem befolyásolja jelentősen a cselekményt. „Hőseink” elég egyszerűen oszthatóak két csoportba, jókéra és rosszakéra, ergo azokra akiket érdekel mások sorsa és akiket nem. Ez a határ főként a gazdagok  és a szegények között lett meghúzva, kivéve persze a herceget, aki jószívű, bátor és senkit sem hagy hátra. A viszonylagos egyszerűség ellenére, egyáltalán nem zavaróak a két-dimenziós karakterek, hiszen hőseink nagy részét, csak úgy mint minden halandót egy hasonló szituációban, az alapvető túlélési és életösztön vezérli. A színészi játékra nem lehet panasz, harmónikusan vegyül a drámai visszafogottság és helyenként az ázsiai filmekre jellemző ripacskodás. Számomra az egyetlen ismerős arc Doona Bae volt, aki női főszereplőnket, Seobit alakítja, és számos koreai filmen kívül a szintén Netlfixes Sense8-ben és a Felhőatlaszban is feltűnt már. 

Az évad brutális cliffhangerrel zárul, de mindenki megnyugodhat, már be is rendelték a folytatást, így "csak" egy-két évet kell majd rá várni. Érdemes lesz, mert mindent összevetve egy izgalmas, látványos és friss alkotást kaptunk a témában, ahol a gyomorforgató jelenetek tökéletesen megférnek a királyi palota fényűzése mellett. Társaimnak, akik amúgy nem szívesen fanyalodnának rá ázsiai produkcióra, azt üzenem, hogy higgyétel el, érdemes. Tempója és felépítésé is inkább idézi a nyugati produkciókat, látványra pedig bőven rá is ver azokra. Ráadásul, igazán kár lenne lemaradni a dél-koreai filmművészet világuralmának hajnaláról...