Mint talán észrevettétek, már megint jó ideje nem volt bejegyzés a blogon. Ennek egyik oka, hogy sajnos nincs túl sok szabadidőm, a másik, hogy nem igazán találkoztam olyan produkcióval az elmúlt időszakban, ami szóra lenne érdemes. Ez talán túlzás, de pár szónál többet tényleg semmi sem érdemelt. Aztán jött a Riot, hogy egy francia animációs stúdióval karöltve a videojátékok után a mozgóképek világát is újradefiniálja.

A sorozatpiac eljutott oda, hogy szinte minden héten kapunk egy nagynevű, nagyreményű produkciót, mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy mire érdemes időt is szánni. Szelektálni kell, hiszen az időnk – még a jelenlegi helyzetben is – véges. Hadd segítsek nektek most egy picit, mert a legnagyobb meglepetésemre egy bohókás és rendkívül szokatlan dalokkal rendelkező rapper keze alól került ki az elmúlt idők egyik legkülönlegesebb produkciója, a Dave.

Bevallom az Outlaw King után némi előítélettel álltam neki a Netflix legújabb történelmi drámájának, a The King-nek. A félelmem nem volt megalapozatlan, hiszen a két produkció receptje első ránézésre nagyon hasonló: középkor, nagy Angol birodalom, királydráma, több, mint két órás játékidő és viszonylag jól ismert/elismert színészgárda. Míg azonban a Chris Pine által vezetett skót felkelés története véleményem szerint nem tudott felérni a várakozásokhoz és meglehetősen laposan landolt, addig Timothée Chalamet uralkodása királyi eredménnyel zárult.

Ahogy a videojátékoknak ott az E3, úgy a képregényes világnak ott a San Diego Comic Con, ami kétséget kizárólag a világ legnagyobb geek konferenciája/kiállítása. Sok nagyágyú kifejezetten erre időzíti a bejelentéseit, exkluzív előzeteseit, betekintéseit és a többit.  Idén ez a nagyágyú (nem túl  meglepő módon) a Disney  Marvel volt, ahol végre felfedték, hogy mire számíthatunk az MCEU 4. fázisától az elkövetkező két évben. De azért más stúdióktól is beesett egy-két finomság, nézzük most ezeket.

Véget ért az elmúlt 10 év legnépszerűbb televíziós sorozata. A veszteség tényénél, sokkal nagyobb baj  azonban ennek a 'hogyanja'. Epizódról epizódra nőtt azoknak a hangja, akik szerint a záróévad bután, következetlenül és logikátlanul lett megírva. Szeretnék én ezzel vitatkozni? Isten ments, teljesen egyetértek, gyalázat amivé ez a fantasztikus dráma vált. Hol ment azonban ez az egész félre, és mit tehetünk azért, hogy túltegyük magunkat a katasztrófán? 

Már szinte kezdjük megszokni, de mindig örömmel tölt el minket, amikor a Netflix előrukkol a semmiből olyan produkciókkal, amiket örökre a szívünkbe zárunk. Ilyen volt az End of the F***ing World, az Everything Sucks és most az After Life. A hat, fél órás részekből álló sorozat teljes mértékben Ricky Gervais szerelemgyermeke. Ő írta, rendezte és főszerepel is benne. Aki nem ismerné az úriembert, el kell mondani, hogy az ő fejéből pattant ki az eredeti (brit) The Office ötlete, volt már Golden Globe házigazda, és úgy általában a világ egyik legintelligensebb és legszellemesebb humoristája. Legújabb műve, talán nem túlzok ezzel, hiszen ő is ezt állította: az eddigi legjobb munkája.

A héten hivatalossá vált, amit azért a legtöbben már hónapok óta sejtünk/tudunk: a Netflix féle Marvel univerzumnak befellegzett. Mióta a Disneynél megszületett a saját streaming platform ötlete, szépen lassan kezdték kihúzni a dugót a leendő konkurencia produkcióin. Miért menjen egy másik felületen Marvel sorozat, amikor az a sok rajongó fizethetne egyenesen nekik is? Üzleti szempontból érthető, más pedig nekik nem számít, ezt rég megtanultuk. Azért érdemes azt is megjegyezni, hogy a nagy gyűlölethullám ellenére, azért nem veszítünk 'annyira' sokat: a Daredevilen kívül, az összes széria egy erős közepes szintjét tudta maximum megütni.

(A cikk nem tartalmaz spoilereket!)

Miután az Irány a Pókverzum! óta nem volt olya film a mozikban, ami érdekelt volna, de már nagyon mehetnékem volt, úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt az Alitának - a kritikák nagy része úgyis pozitívan csengett. n csengett. Különösebb elvárások nélkül mentem be rá a moziba, úgy voltam vele, ha kapok egy közepes történetet és látványos CGI zúzdát, nekem már megérte. Ehhez képest kaptam egy átlagosnál kicsit jobb történetet és olyan gyönyörű speciális effekteket, amit eddig talán még soha nem láttam.

2015-ben, korábbi sikerein felbuzdulva (Társas játék, Terápia), az HBO bemutatta Aranyélet című, saját gyártású sorozatát. A produkció szinte azonnal közönség és kritikai siker lett. Nem csupán azért, mert eddig alig látott minőséget képviselt, hanem mert története és karaktarei, "magyarabbak" már nem is lehettek volna. Egy felső-középosztálybeli család életét mutatta be, akiknek minden  vagyona csalásból és egyéb morálisan igencsak megkérdőjelezhető forrásokból származik. A történet magyarságát tekintve érdekes, hogy maga az alapkoncepció teljes mértékben a finn Könnyű élet feldolgozása, tehát nem eredeti ötlet. Ami viszont ebben fantasztikus, hogy készítők azonnal ráéreztek arra, hogy a magyar nézők - akiknél a mutyi, a rafkó és a seftelés alapfogalmak - mennyire azonosulni tudnak majd ezzel a felállással. Az első rész dramaturgiája és végkifejlete erősen emlékeztet a finn eredetire, de a második résztől már teljesen másképp folytatódik a cselekmény.

Azóta eltel három év és a sorozat harmadik, befejező évadához ért. A sikereket látva, jogosan merülhet fel bennünk a kérdés: nem volt ez túl korai?

Igaz, annyira nem filmes hír, de mindenképpen a nap legjobb poénja. 

Az egész azzal kezdődött, hogy az angliai Blackpool rendőrsége közétette egy tolvaj körözési fotóját, amin éppen akció közben kapták lencsevégre. Ezzel eddig nem is lenne semmi szokatlan, de a tolvaj kísértetiesen hasonlít egy, a világon mindenhol ismert sorozatszínészre: