A sorozatok évszázadát éljük. Oké, volt Dallas, volt Seinfeild és még pár legendás és tömegeket bevonzó műsor az Államokban az ezredforduló előtt is. Elmondhatjuk azonban, hogy nem ez a műfaj volt a „trendi”. Napjainkra azonban egyértelműen milliárdos filmipari ággá nőtte ki magát a sorozatgyártás. Miért? Mert sokan nézik őket és ezért sok reklámot lehet eladni melléjük. Nem véletlenül a legnagyobb amerikai televízió csatornák mint a Fox, FX, AMC, Showtime és a többi, a legnagyobb sorozathányók. Természetesen mozifilmekből is a sokszorosa születik, mint hajdanán, ez a tendencia egyenesen arányos a létrejöttükhöz szükséges technológia fejlődésével. Szebb kép, szebb hang, több mozi, jobb mozi, több tv, jobb tv, szebb tv és azthiszem értitek. Ma, ha valaki el szeretne kezdeni egy sorozatot, egyszerűen a bőség zavarába esik. Őszinte leszek, gondoltam felvágok nektek egy pontos adattal, hogy hány sorozat fut jelenleg az Újhazában, de a Google nem akart annyira a barátom lenni. Azt tudom, hogy csak fejből, ha kicsit erőltetem csak meg magam, mondok legalább húsz-harmincat. Ez azt jelenti, hogy én itt magyar földön, egy kis érdeklődéssel az amerikai sorozatok felé, ismerek legalább két tucatnyit. Tippeljetek akkor a pontos számra.
Amiben pénz van, az az iparág pörög, is mint a szerencsekerék. A keréknek hála ezekben a sorozatokban nem azért van pénz, mint a Barátok Köztben. Hanem azért, mert kapaszkodjatok meg: ezek a műsorok jók! Végig/ideig néztem én már relatíve sokat, és azt kell mondjam, hogy az embernek a jók között is szelektálnia kell, ha szeretne mással is foglalkozni halandó életében. Folyton vállamon a nyomás, hogy annyi sorozatot kéne néznem, amik annyi ember szerint annyira elképesztőek! És én hiszek is nekik. Tudom, milyen az, amikor magával ragad egy történet. Minden karakter az ismerősöd, sőt néhányuk a barátod lesz. Együtt örülsz és őrjöngsz velük, majd sírsz ha sírnak, sírsz ha meghalnak. Tudod, hogy színész. Hátaztán. Tudod, hogy teljesen fikció. Hátaztán. Akit ez zavar, ne nézze. Hátaztán.
Tehát visszakanyarodva: rengeteg sorozat készül, és ezek közül számos darab rendkívül kiváló, minőségi anyag. Sok ilyen és kevésbé ilyen az itthoni nagyközönség szívét is megtalálta. Ezeket a nézőközönségük alapján kategorizálnám be. Az első ilyen csoport, amelyik abból él amit a magyar csatornák töménytelenül nyomnak az arcunkba, mint a Született feleségek, Dr. House, Dr.Csont, NCIS, CSI: Miami, Los Angeles, Nagyapáti… Tehát amit jobb esetben, a BK-ig, napizombiként fogyasztanak. Akkor találkozunk azokkal a sorozatnézőkkel, akik a tv-internet tengelyen tájékozódnak. Meglátnak valamit a nagyképernyőn, hogy utána ne várják meg, amíg egy hét múlva, vagy összevissza ismételve, szépen szinkronosan továbbnézhessék, hanem az interneten hip-hop beszerzik az összes létező évadot belőle és 3 nap alatt lezavarják. Ők már találkoznak az ún. „minőségi anyaggal”, ilyen a Trónok Harca, Gengszterkorzó, Kaliforgia, Törvény nevében etcetera. Van egy réteg ez alatt, ami, ha nem is akkora, mint az előző kettő, de annál nagyobb az étvágya. Őket nevezném sorozatfüggőnek. Nekik már annyi elég, hogy valaki ajánlja és mondjuk IMDb-n 8.0 felett van. Ebben a rétegben érdemes tényleg szétnézni azoknak, akik szeretik a minőségi, változatos, és nem annyira szokványos dolgokat. Ide tartozik pl. az IMDb-s sorozatlistát vezető, és a véleményem szerint is, a jelenleg világra szült legtökéletesebb alkotás, a Breaking Bad. Elképesztő Totál szívás címmel, a Cool Tv-n, éjféli vetítéssel és botrányos szinkronnal, talán nem is csoda, hogy nem lopta be magát a magyar tv nézők szívébe, de műsoron volt. Ebből a kategóriából az egyik számomra legkedvesebb a Sons of Anarchy (magyarul Kemény Motorosok, a továbbiakban SOA). Utolsó évadához érkezett e gyönyörűen felépített, vérben és fordulatban fulladozó, epikus dráma sorozat, így gondoltam elbúcsúzok tőle. Hét évadosként távozik a futó műsorok sorából, amivel középkorúnak tekinthető. Ha nem veszünk olyan sorozatokat, mint a Simpson család, amiből a 26. évad fut jelenleg, akkor tapasztalataimból élve azt mondhatom, hogy pont jókor szállnak ki. Kevés történetet lehet egy évtizedig elhúzni, és akik próbálkoznak azok is belebuknak hamar. A legtöbb sorozat 5-6 év alatt kifullad, eljut egy pontra ahonnan már csak ismételni tudja magát. A nézettsége lehet, hogy marad, mert aki megszerette nézi akkor is, ha már annyira mégsem jó, de az övé. És amíg nézettség van, a kamera is forog, még akkor is ha nem kéne. Pénz beszél, mindenki más meg azt ugat amit akar. Véleményem szerint ebbe a hibába esett az Így jártam anyátokkal, a Kaliforgia és az Odaát is.
A SOA-nál is érződött az elmúlt két évadban már ez az ismétléses, sémás probléma, de tény, hogy kihozták belőle a maximumot. Sorra ölték a főszereplőket és kaptunk a 6. évad végére egy olyan cliffhangert, hogy nem csak a hajunk, de a szemünk is és ketté állhatott. Innentől igyekszem odafigyelni, hogy úgy keltsem fel azok érdeklődését, akik nem ismerik a sorozatot, hogy ne is kakiljak bele az esetlegesen előttük álló élményekbe.
Adott egy észak-kaliforniai kisváros, Charming. Ahogy már a névből is gyanús lehet, elbűvölő vidéki kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit és békében élnek amíg meg nem halnak. Vagy legalábbis élnének, ha nem lenne ott a Sons of Anarchy elnevezésű motoros klub vezető chartere, akik ha csak motor összerakásból élnének, a pilot epizódot se érte volna meg a sorozat. A mellett, hogy fő ideológiájuk Charming megvédése a multiktól, és a kizsákmányolástól, fegyverkereskedelemmel ütik el szabadidejüket. Mindezt persze, nem túlzottan legális keretek között. Törvényen kívüliként, az utca szabályai szerint élnek. Szemet szemért, mondhatnám. A hét évad alatt, nagyjából annyi statiszta és főszereplő halálozik el, hogy vége felé már a sorozatban is megemlítik, hogy lassan megtelik a közeli erdő.
Ha elrugaszkodunk attól, hogy bárki, aki ennyi emberrel végez és utána éli tovább életét, a legjobb esetben is súlyosan pszichopata, gyönyörű történet rajzolódik ki előttünk. Családról, szerelemről, hűségről, barátságról és legfőképpen a testvériségről. Ha van, ami leveszi a nézőket a lábáról az, ahogy egy csapatnyi, többszörös gyilkos, macsó alfahím könnyeikkel küszködve búcsúzik társuktól. Érzelmektől fűtött shakespeare-i dráma ez, ahol a jó és a rossz nem különül el egymástól és épp annyit lehet rajta sírni, mint nevetni. Mert ha ciki, ha nem, amikor az első évad végén annyira meghatódtam, hogy könnybe lábadt a szemem, döntöttem el, hogy én ezt a sorozatot végignézem. A karakterek zseniálisak, a fordulatok minden más sorozatot kenterbe vernek, és mind e mellé, olyan zenei aláfestést kapunk részről részre, hogy borsódzik a hátunk. Több hallható zenét is kifejezetten a sorozathoz írtak, vagy írtak át, tökéletesre faragva a szituációhoz.
Főszereplőnk, Jax Teller bőrébe az a Charlie Hunnam bújt, aki a régi motorosoknak a Huligánok című filmből lehet ismerős, az új husiknak pedig a Tűzgyűrű fenegyerekeként. Lehet, hogy mint színész nem a szakma szuperlatívusza, de pont eléggé jóképű ahhoz, hogy ezt ellensúlyozza. Britként tökéletes amerikai akcentust hozott, és a gengszter járását sem tudná senki leutánozni. Főhősünk karakter fejlődése brilliánsan van végigvezetve a sorozaton. Láthatjuk, hogyan válik idealista fiatalból, a veszteségei során elkopott, elveszett emberé, akit csak a bosszú hajt. Hogyan maradj ember, egy embertelen világban, és hogyan óvd meg szeretteid attól a bajtól, amit te hoztál rájuk. Minden ember azonosulni tud érzelmei és kötelességtudata közti folytonos harcával. Mellette olyan színészek kaptak helyet, mint a B filmek, mély orgánumú koronázatlan királya, Ron Perlman vagy a Rém rendes család Peggy Bundy-ja, Katey Segal. Érdekesség, hogy a sorozatban Otto-ként is jelentős szerepet kapó Kurt Stutter, a sorozat rendezője, írója és Katey Segal férje is egyben. Családban marad. Kötelező még megemlíteni Opie karakterét, aki a legszerethetőbb figura az egészben, soha semmiről nem tehet mégis a legtöbbet kell szenvednie. Valamint az ír Chibs-et, aki a leghűségesebb katona minden harcban és emellett akcentusának hála minden egyes szavát öröm hallgatni.
A sorozat lezárástól többet várhattak azok, akik a műsor fordulatosságáért voltak oda. Lehet, hogy én is egy kicsit többet vártam. De kaptunk hét évnyi fordulatot, akciót, nevetést és könnyet. Úgy vélem nem gond, hogy Kurt úgy döntött, nem csűri csavarja tovább, hanem szépen elvarrva minden szálat, főhajtással búcsúzik művétől.
Szaporítanám tovább a szót, de nem szeretnék sem élményrontó, sem túl szájbarágós lenni. Mindenkinek őszintén, szívemből, lelkiismeret-furdalás nélkül ajánlanám a Sons of Anarchy című sorozatot, eddig nem találkoztam olyannal aki csalódott volna benne. Hiányozni fogsz SOA!
