Azt mondom: We can be heroes, Summer Heights High és Angry Boys. Valószínűleg keveseknek ismerősek ezek a címek. Mind a három név egy emberhez köthető, aki nem más, mint a címben már említett Chris Lilley. Ennek a harmincas éveinek végén járó, ausztrál fiatalember kiemelkedő rendezői, írói és színészi képességeinek ellenére sem sikerült még berobbannia a köztudatba. Ami késik, azonban nem múlik, az Angry Boys, magyarul Dühös fiúk, talán kaput nyit neki a nagyközönség felé.
Chris Lilley olyan területen alkotott maradandót, ami nem ismeretlen a világ számára, hiszen a„mockumentary” műfaját az angol, majd később amerikai változatban is legyártott The Office című sorozat tette népszerűvé. A mockumentary az angol mock (gúnyolni) és a documentary szavakból képződött, ami találó is, hiszen a stílus jellemzője, hogy fiktív történetet mesél el dokumentumfilm stílusban megteremtve ezzel a parodisztikus környezetet. Ebbe jönnek aztán a tipizált, gyakran sarkított karakterek, akik életét narrációkkal és önálló kommentárokkal kísérve ismerhetjük meg. A műfaj az egyének mellett, másodkézből gyakran boncol aktuális társadalmi helyzeteket, Lilley esetében a rasszok sem képeznek kivételt. Amiben az Ő gyermekei mégis teljesen különböznek a többi ilyen műsortól, az, ami a védjegyévé is vált: amellett, hogy ő a produkciók írója és rendezője, a főszerepeket is egytől-egyig ő játssza. Nő vagy férfi, gyerek vagy nyugdíjazott, teljesen mindegy. Lilley olyan átérzéssel és briliáns színészi játékkal adja vissza a figurákat, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egyszerre három van belőle a képernyőn. Még akkor is, ha teljesen abszurd és groteszk, ahogy tizenhat éves elkényeztetett tini lány bőrébe bújva akar egy tizenkét éves fiút felszedni. Karakterei nem halnak ki egy-egy sorozat végeztével, a Summer Heighs High MR G-je a Big Bite című sketch comedyben tűnt fel először, az Angry Boys főszereplőivel, Daniel és Nathan Smith-szel pedig találkozhattunk már a We can be heroes-ban.
A bevezetés első mondatában, időrendben felsorolt három műsor tartozik Lilley legismertebb tévés sorozatai közé, így nem meglepő, ha azt mondom, hogy a Dühös fiúkra sikerült igazán kiforrnia annak, amiben ő zseniális.
Dühös fiúk
Ez a tizenkét epizódos sorozat hat Chris Lilley által játszott karakter életét mutatja be, alapvetően különböző szálakon. Kezdetekben nem tudjuk hova tenni, mi közük egymáshoz a történetnek, majd lassan körvonalazódik, miért is róluk szól a fáma. A közös alapon kívül, azonban minden szereplőnek megvan a maga története és a maga problémai, amikkel nekik kell megküzdeniük. A főként humoros események a sorozat vége felé haladva egyre komolyabb hangvételt vesznek fel, elgondolkodtatva a nézőt, aki addig egy habkönnyed vígjátékként fogta fel a műsort.
Középpontban a 17 éves ikrek, Daniel és Nathan Smith állnak. A két fiú tipikus megtestesítői a dél ausztrál, vidéki fiataloknak, akiknek kisvárosokban felnőve nem jut több annál, hogy parkolókban lógjanak, járassák az autót a csajok előtt, majd a családi farmon dolgozzanak életük végéig. A fiúk megállás nélkül szívatják egymást és három kisebbik testvérüket. A viccek alapját gyakran adja az, hogy Nathan hallássérült, ami nem súlyt le senkit túlságosan. Eljön a pillanat azonban, amikor dönteni kell, és anyjuk úgy határoz, hogy Nathan-t a saját érdekében bentlakásos siket iskolába küldi. Bármennyire is a „köcsög” a leggyakoribb jelző, amit Daniel öccsére használ, ez a változás mélyen érinti és a párhuzamosan folyó történetek itt érintkezik először: Daniel úgy dönt, hogy búcsú bulit szervez, ahova elhívja Nathan kedvenceit, a „legendákat”. Ebben segít a nagyanyjuk, Nagy-i, aki maga is egy külön karakter, és történet szál, szintén Lilley által megszemélyesítve. A két fiú jeleneteinél érdemes megemlíteni a vágásokat, ahol mindenféle speciális effekt nélkül sikerült megoldást találni, arra, hogy soha ne legyenek egyszerre egy képkockán, de mégis, de mégsem; a nézőt át lehet verni. Nagyszerűnek találom.
Ruth Smith, vagy ahogy csak a munkahelyén hívják, Nagy-i, egy jószívű, ám keménykezű börtönőr a sydney-i fiatalkorúak javítóintézetében. Munkájának élve próbálja könnyebbé és színesebbé tenni a benti fiatalok ott töltött idejét. Szuperhősös pizsamákat varr nekik, önálló karaoke esteket tart vagy beöltözős játékokat szervez az éves börtönlátogatáson. Néha erőltetett és esetlen próbálkozásai egyúttal őszinték és szívmelengetőek is. Ez nem jelenti azt, hogy ne állna elő olyan viccekkel, minta az, hogy közli egy rabbal, hogy hazamehet, majd amikor az a szüleit várja az ajtóban, kiröhögi, hogy bevette és húzzon vissza a cellájába. Ez a kettősség az amivel Lilley végre elérte azt az egyensúlyt, ami régebbi alkotásaiból hiányzott. A Dühös fiúkban egy karakter kivételével, mindenkiben van szerethető, míg előző munkáiban túlsúlyban vannak a negatív, gyakran tenyérbe mászó és borzalmasan idegesítő karakterek, akik egy idő után elvették az ember kedvét attól, hogy kíváncsi legyen rájuk.
A legendák elsőként megismert tagja S.Mouse egy Los Angelesben élő, fiatal és sikeres afroamerikai rapper. “Üsd a könyököd” című nótájával vált híressé, hallgató közönsége a 12-14 éves korosztály, kiadója ezt az irányvonalat lőtte be számára. Ez a figura brilliánsan mutatja be a hip-hop elkorcsulását és a műrapperek születését. S.Mouse-nak azonban elege lesz ezekből a nyálas dalokból és úgy érzi ön kifejeznie kell, az olyan számokkal mint a “Szarok rád” vagy a“Fekete golyók”, amit kiadója annyira azért nem értékel, így elküldik őt. Elkezdődik a kálvária, S.Mouse!-nek (mivel a neve is a stúdióé volt) saját erejéből kell eladhatót alkotnia, hogy rajongói ne felejtsék el. A sikerhez vezető út azonban, mint tudjuk “Dögös gyerekek”-el van kikövezve…
Blake Oakfield világhírű és kiváló szörfösként (ha már Ausztrália) került be a sporttörténelembe. Karrierje azonban kettészakadt, amikor egy rivális banda vezetője ellőtte a golyóit. A 38 éves szörflegenda egy fiktív kisváros, Narmucca Bay szülötte, ahol gyerekkorában barátival megalapította a Mucca Mad Boys nevű galerit, ahol a tagság egy életre szól és a szörfön kívül, a szomszéd város bandájával való ellenségeskedés köti össze őket. A rivalizálás alapja teljesen pitiáner, főhősünknek mégis az életet jelenti. A Mucca öbölben ugyanis jobban hullámok, így a Fennel Hell Men tagjai átszökdösnek oda szörfölni, amit ők nem hagyhatnak. Az egész életmódja gyermeteg, mióta golyóit elvesztése miatt szörfözni sem tud, még nagyobb hangsúlyt kap a bandába tartozás és a jelentéktelen ellenségeskedés. Infantilis jelleme szerethetővé teszi, azonban feleségének szüksége van rá, mint férfi, így változnia kell.
Tim Okazaki, a fiatal japán származású gördeszka tehetség, az utolsó legenda, akit több okból hagytam a végére. Az egyik, hogy nem ő a főszereplő a történetében, így Lilley sem az ő bőrébe bújt, hanem édesanyjáéba, Jenébe. A másik ok, hogy ez az a karakter, ami gyakorlatilag minden pozitív jellemvonást nélkülöz. Egy manipulatív és szívtelen japán asszony, aki az előrejutás és a pénz érdekében gyermekét száz százalékig irányítva és kihasználva építi vállalatát. Az mellett, hogy az élete minden terén dönt fia helyett (el kell játszania, hogy japán születésű, miközben Amerikában született), megmondja mennyit fingjon és azt is ráerőlteti, hogymelegnek kell lennie, ezzel létrehozva a „Melegmódi” termékcsaládod, ahol a péniszpárnákon át a péniszkulacsig mindent meg lehet kapni. Ezt az egészet egy mézesmázos, önfeláldozó, majdhogynem mártír bőrébe bújva adja elő, állítva, hogy cselekedeteit csak is a jó szándék vezérli. Végletessége és valószínűleg nem teljesen ép esze, abszurd döntések meghozatalára készteti, amelyek megannyi komikus pillanatot okoznak, ám a sorozat végére egyértelművé válik, hogy velejéig gonosz.
A sorozattal kapcsolatban, amit még mindenképpen meg szeretnék említeni, az a szinkron.Fekete Zoltán nem kis feladatot kapott, amikor ráosztották Chris Lilley szerepét. Nem csak nemek és rasszok között kell különbséget tennie hangjátékával, hanem a magyar nyelvre kell ültetnie egy erős déli ausztrál akcentust, valamint visszaadnia S.Mouse mű feketeségét éspöszeségét. Magyarul néztem a sorozatot, de belenéztem eredeti nyelven is. Azon kívül, hogy Lilley zseniális és ugyanúgy beszéli az amerikai akcentus, mint az ausztrált, véleményem szerint Fekete Zoltán “Nathan, te köcsög”-ét semmi nem tudja űberelni.
A sorozattal kapcsolatos Fekete Zoltán interjút itt olvashatjátok.
A sorozat elkészítését megelőzően több mint 3500 ember vett részt a válogatásokon, hogy megtalálják a legmegfelelőbb embereket, minden nagyobb és kisebb szerepre. Hét hónap leforgása alatt vették fel, közel 70 Ausztrál helyszínen, valamint Los Angelesben és Tokióban. Első ránézésre, talán fel sem tűnik, de egy monumentális alkotás született. Ne felejtsük el, hogy az mellett, hogy Chris Lilley végig a előttünk van a képernyőn, ő maga írta és rendezte az egészet, beleértve a zenét is. Manapság ritka, hogy valaki egy kézben tartson szinte mindent és ne legyen katasztrófa a vége. Véleményem szerint ez az ember, ha nem is világmegváltó, a maga műfajában biztosan egy zseni.
2013. 05. 02.
Publikálva: külker.hu
