A héten hivatalossá vált, amit azért a legtöbben már hónapok óta sejtünk/tudunk: a Netflix féle Marvel univerzumnak befellegzett. Mióta a Disneynél megszületett a saját streaming platform ötlete, szépen lassan kezdték kihúzni a dugót a leendő konkurencia produkcióin. Miért menjen egy másik felületen Marvel sorozat, amikor az a sok rajongó fizethetne egyenesen nekik is? Üzleti szempontból érthető, más pedig nekik nem számít, ezt rég megtanultuk. Azért érdemes azt is megjegyezni, hogy a nagy gyűlölethullám ellenére, azért nem veszítünk 'annyira' sokat: a Daredevilen kívül, az összes széria egy erős közepes szintjét tudta maximum megütni.

Erre majd biztos sokan felhorkannak, hogy de hát a Punisher! Igen, a DD után a Megtorló volt magasan a legjobb, de ez főként annak köszönhető, hogy Jon Bernthal személyében megtalálták a lehető legtökéletesebb színészt Frank Castle szerepére. Ettől függetlenül már az első évadon is érezhető volt az összes Netflixes sorozat legnagyobb rákfenéje: az indokolatlanul hosszú játékidő. Valamiért az elején kitalálták, hogy a 13x50-60 perces formátummal fognak dolgozni és ettől később sem voltak hajlandóak elállni. Tényleg nem tudom miért, mert igaz az Iron Fist úgy lett kuka, ahogy van, a Jessica Jones nálam nézhetetlen kategória a főszereplő ellenszenvessége miatt, DE a Luke Cage-ben például bőven lett volna potenciál. Nagyszerű színészgárda, brutál erős Harlem érzés és egy 'gentlegiant' típusú végtelenül szimpatikus főhős. Ehelyett a Punisherrel együtt arra a sorsra jutott, hogy évadonként hat vérszegény, néhol felnyögősen unalmas rész volt annak az ára, hogy láss hat-hét amúgy baromi izgalmas és látványos epizódot.

Tehát mondom újra, jó volt a Megtorló első évada, az akció jelenetek nagyon ültek, Bernthal fantasztikus és a történet is egyben volt. Kár, hogy aztán vajazókéssel kerestem az ütőereket a könyökhajlatomban a századik céltalanul érzelgős Frank és David vagy Madani és fogalmamsincsmárhogyhívtákatársát dialógus után. Sajnos a második évad nem a pozitív dolgokra erősített rá. Ehelyett lényegében – talán picit túlzok, de tényleg így éreztem – a 4. és a 9. rész között NEM TÖRTÉNT SEMMI. Megmondom őszintén fel is adtam a kilencedikre. Egy barátom biztató szavai miatt ("utána kezd el beindulni!") és a ti kedvetekért adtam még egy esélyt neki. Megérte, mert a végére tényleg összekapta magát, csak kérdezem újra: akkor miért nem lehetett ezt megcsinálni 8 részben?

De kezdjük az elején. Az első rész szó szerint legendás. Ha csak ez alapján kéne értékelnem a sorozatot, akkor egyértelmű 10/10, minden benne van amire egy Megtorló rajongó vágyhat. Frank miután az első évadban lemészárolt vagy darálthússá változtatott mindenkit akinek köze volt a családja halálához, kissé céltalanul, talán békét keresve rója az országutakat. Egy tipikus amerikai kisváros, tipikusan lepukkant útmenti bárjában találkozunk hősünkkel, miközben békésen sörözget és szemezget a pofátlanul vonzó pultos hölggyel. Ekkor egy tipikusan részeg suttyó, tipikusan tahó ajánlatokkal kezdni bombázni őt. Frank először higgadt macsósággal, majd egy jól ismert (tipikus) jobbkéz-balkéz kombinációval próbálja megtanítani az illemre. Egy ilyen bátor tett után nincsen nőstény a Föld kerekén, aki ellen tudna állni az alfahímnek, így nem meglepő, hogy rövid időn belül a négy fal meghittsége között találják magukat.  Ami igazán szép ebben, hogy egyéjszakás kalandnál sokkal több lesz ebből. Kiderül, hogy a földöntúli kék szemekkel rendelkező Beth (mivel így hívják benne Alexa Davalost) egyedül neveli a kisfiát, akivel Frank összefut reggeli kisurranása során, így úgy dönt, hogy embernek álcázza magát és inkább elviszi őket reggelizni. Itt majd megszakad az ember szíve, mert olyan dolgot lát, amit eddig még csak flashbackekben: Frank boldog. Még aznap esete legyőzi saját magát, visszamegy a bárba  Beth-hez és látod, hogy ami kettejük közt van az igazi, és Frank szíve újra dobogni kezdett...

Ez persze nem tart sokáig. Miután teljesen szürreális módon kiszúrja, hogy a későbbiekben Amyként megismert lányt egy csapat profi gyilkosnak tűnő arc követi a mosdóba, az eddigi idillnek gyorsan vége szakad. Ennek ellenére, nem kell aggódnunk, mert itt jön csak a java. Ugyanis a mosdóban lezajlik az egész széria messze legjobban koreografált és legéletszerűbb közelharca. Legalább ötször néztem vissza, be is linkelem nektek ide, mert ezt tényleg látni kell. Tartozik hozzá egy helyes anekdota is, miszerint amikor ezt a jelenetet forgatták, Jon eltörte a kézfejcsontját, viszont még jó ideig nem szólt róla a rendezőnek, így törött kézzel csinálta végig az epizódot. Egyébként emiatt később több részen keresztül gipszben is lesz a jobb keze, ami csak azért érdekes, mert a továbbiakban halálos sebek sorozata után sem kerül gipszbe semmije. De visszatérve, leveri őket a mosdóban, majd még egyszer lever mindenkit kint a kocsma táncterén, jóval brutálisabb és naturalista módon. A sminkmesterekre nem lehet panasz, az egész évadon át nagyon jól odafigyeltek a szétvert fejek realisztikus megjelenésére. Lövöldözés, szurkálás, halál, halál, halál és aztán Beth-et vállon lövik. Frank kórházba viszi, otthagyja és a sorozat legkellemesebb párosát soha többé nem látjuk együtt, hiszen újra ráébred, ha kötődik valakihez érzelmileg, akkor sebezhetővé válik. Így marad nekünk Amy, akiről azt gondolnánk, hogy gyenge karakter, egészen addig amíg fel nem bukkan újra Billy 'Jigsaw' Russo.

A következő két epizód teljesen rendben van. Üldözik tovább őket ezek a rejtelmes bérgyilkosok, és Josh Stewart karakterét is megismerjük, aki messze a legjobb az évadban. Az üldözés egy apró sheriff irodában (rendőrőrs) csúcsosodik ki, ahol fogva tartják Franket és lényegében halálosztagot küldenek rájuk. A vége az, hogy a vidéki kis egyszerű zsaruk rájönnek, hogy el kell engedniük Franket, ha életben szeretnének maradni. Megtörténik, a Megtorló megtorol és jól megszokott módon (TIPIKUSAN) végez egy hadseregnyi emberrel egymagában. Ennek a három résznek az izgalmai és tempója pont arra jó, hogy feltegye a lécet és elvárásaid legyenek a későbbiekre – végül is magasról lehet a legnagyobbat esni.

Aki elég bátor innentől készüljön fel a Billy Russo és pszichiáter luvnyájának nyolc felvonásos kamara-drámájára. Nem sok minden maradt meg ebből az időszakból, csak az, hogy Billy rinyál, hogy nem emlékszik semmire, ideges lesz, markolássza a fejét, tör-zúz, kicsit ráijeszt Kristára (ki kellett keresnem, hogy hívják), majd repeat. Nem hazudok, hatszor legalább eljátszották ugyanezt. Kettejük kapcsolata, 'vívódása', és úgy en bloc Billy szála messzemenően a leggyengébb pontja az évadnak. Egy trancsírozott arcú kőkemény maffiavezér helyett kaptunk egy rinyáló kamaszfiút dühkezelési gondokkal. Emlékeztek, hogy nézett ki Billy miután Frank végzett vele az első évad végén? Egy löncshús konzervet előbb hívták volna el a gimis bálba, mint őt az fix. Ehhez képest itt láthatunk rajta körülbelül négy darab, halvány, három centis forradást. Ezzel még nem is lenne akkora baj, ha nem hisztizne folyton emiatt, hogy "NÉZD MEG MIT TETT VELEM FRANK!!!!!". Hiteltelen, erőltetett, szar. Nézzétek meg, hogy néz ki a képregényben, vagy akár a bűn rossz 2004-es filmben, és akkor a Netflix adaptációjában. 

Karakterkezelés szempontból számomra a legfurcsább az volt, hogy Frank teljesen elveszti a józan ítélőképességét. Olyan mértékben válik irracionálisan agresszívvá, hogy egy idő után képtelenség együttérezni vele. Oké, ő a Punisher, meg minden, de eddig legalább volt alapja annak, amit tesz. Kivégezték a feleséged és a gyerekeid? Ha képes lennék rá, naná, hogy én is lemészárolnék mindenkit, akinek ehhez köze volt. És mi lesz utána? Hát, ha egy szociopata gyilkos vagy, aki sok más mindenhez nem ért, akkor új indok kell ahhoz, hogy gyilkolhass és bemagyarázd magadnak, hogy ez valamiféle morális kód szerint történik. Erre kellett Franknek Amy. Véletlenül pont belekeveredett egy balhéba, ahol van bőven zsoldos, akiket ki lehet nyírni. Ezt sikerül annyira túlvinnie, hogy szó szerint kérdezés nélkül gyilkol, vagy éppen kínoz meg mindenkit, aki az útjába kerül. Ezt egyébként barátja, Curtis (aki messzemenően a legszimpatikusabb karakter az egész évadban) többször is szóvá teszi neki, megkérdőjelezve az épelméjűségét. A végére azért kicsit visszabillen, hogy a zárójelenettel, ahol kérdezés nélkül halomra lő két csoportnyi tinédzsert, megerősítenek minket abban, hogy ja, amúgy Frank még mindig egy mániákus gyilkos. Őszintén nem értem erre mi szükség volt.

Innen megpróbálom rövidre fogni, hogy aki még eddig nem adta fel, kitartson a cikk végéig. Visszatér Madani, a tökös Homeland ügynök, aki ezúttal már CIA, és talán az egyetlen élő ember a Földön, aki jobban utálja Billy Russo-t, mint Frank. Elcsábította, kihasználta, átverte majd fejbe lőtte őt, így végül is érthető. A bosszúszomja erősebb minden hivatali előírásnál és az első évad szabálykövető, bólogató Madanijából semmi sem marad – lényegében ő volt, aki visszahívta Franket New Yorkba Billy szökése után. Ezen túl még mindig gyönyörű és kőkemény – a kedvenc párosításom. Már szó volt Amyről, és arról, hogy Frank ürügynek használja, de emellett egy erősen késleltető szerepe is van, ami annyit tesz, hogy mindent elront. A tervek nagy része meghiúsul, mert nem fogad szót, vagy éppen csak kretén. Plusz, ő lenne a comic relief karakter is, aki a cserfeskedésével és szarkazmusával oldja a feszültséget, de ez sokszor átcsap erőltetettbe és infantilisbe. Ahogy már szintén említettem, az évad legerősebb karajtere a Josh Stewart által alakított, John Pilgrim, a volt náciból lett vallási fanatikus. Az írói inkompetencia számlájára írható, hogy ezzel szemben a lehető legkevesebb játékidőt kapta. Fele annyi Billy rinya, kétszer annyi vérfagyasztó tekintető Pilgrim, és a végeredmény máris sokkal jobb lett volna.

Utolsó, ígérem utolsó dolog, amit meg kell említeni, az a halhatatlanság jelenléte. Míg az első évadban csak Frank teste bírt ki irracionálisan sok ütést, rúgást, lövést és vágást, addig itt már szinte mindenki. És ezzel sem lenne akkora baj, ha konzisztensen használják, és nem lenne egyértelmű, hogy a késleltetés egy újabb eszköze. Mert mi történik? Harc, na most meg lesz Billy, áh nem megszökött egy lőtt sebbel, vagy éppen Frank halt bele majdnem valamibe, de mégsem. Egy kis lábadozás, miközben mehet a céltalan unalmas pofázás, aztán újra ugyanez. A végén még inkább halmozzák ezt: Madani kilöki Kristát az ablakon, aki nyitott szemmel vérzik a járdán, egyértelműen halottnak tűnik, de a végén láthatjuk, hogy a kórházban lábadozik. Majd Billy is ráront Madanira aki háromszor meglövi, fojtogatják egymást, kész Madani meghal. Ja nem, Madani él, Billy sehol, még egy részen át haldoklik három golyóval a testében. A faszi rendesen visszatér a halálból kétszer (lemászik a boncasztalról is), mire Frank stílusosan golyót repeszt a fejébe, hogy végre befogja a pofáját. Azt, hogy Mr. Castle-nek hányszor kellett volna meghalni, már fel sem hozom, Billy úgyis rálicitált a végső agonizálásával. Számtalanszor jutott eszembe az évad során az a film jelenet – talán az egyik Csupaszpisztolyból – , amikor az egyik karakter lezuhan a szakadékba, de a narrátor közli, hogy "ebben a filmben senki nem hal meg, csak nagyon-nagyon bibis lesz!" és a fickó már az esti tábortűznél ott ül bekötött fejjel.

A showrunnerek nyilvánvalóan tisztában voltak vele, hogy nem lesz folytatás, így szép, elvarratlan szálak nélküli befejezést kapott a történet. Tehát összefoglalva, ha a Netflixnek több pénze lett volna erre, vagy képesek lettek volna elrugaszkodni a 13 részes berögződéstől, sokkal kellemesebb élményekkel búcsúzhattunk volna az egyébként briliáns Jon Bernthal, Frank Castle-jétől. Ettől függetlenül örülök, hogy megélt a történet két évadot és megmutathatta mire képes. Kívánom neki a legjobbakat, mert amellett, hogy remek színész, a való életben egy végtelenül rokonszenves fószernek is tűnik. Summa summarum: All hail, Jon Bernthal!

  Ha a cikk elnyerte a tetszésedet, kövess minket itt, és Facebook oldalunkon!