Napok óta várom, hogy csillapodjanak az érzelmeim és végre ömlengés mentes kritikát írhassak erről a filmről. Előre szólok: ezen törekvéseim kudarcba fulladtak. Mentségemre szóljon, hogy nem én tehetek róla! Martin McDonagh legújabb szerzeménye egyszerűen kegyetlenül jó. És nem úgy jó, hogy megnézed és jól szórakozol és hazamész. Úgy jó, hogy közben szinte fel sem fogod amit látsz, annyira elveszel a tökéletességig komponált részetekben, majd szépen napokon át agyalsz rajta mire megemészted.

Martin McDonagh azon író/rendezők egyike, aki nem azzal szerzett magának hírnevet, hogy évente kidob valamit, ami annyira limonádé, hogy mindenkinek könnyen csúszik a nagy nyári melegek mellé. Nem, nem. Mr. McDonagh neve alatt négy film szerepel összesen. A 2004-es Six Shooter, amiért azonnal rövidfilmes Oscart vitt haza, a mára bőven kultfilmmé avanzsálódott In Bruges (nem vagyok hajlandó a magyar címét használni), az én személyes kedvencem Hét pszichopata, és a legújabb, megkockáztatom, hogy legjobb műve a Három óriásplakát Ebbing határában. Mi a titka? Életszerű, mély és brutálisan erős karaktereket képes még brutálisabb szituációkba helyezni. Hősei nem jófiúk, sokkal inkább rosszak, akikben ott van a jó. Ahogy a jókban is a rossz. Emberekről ír történeteket, akik olyan élethelyzetekbe csöppenek, ahol a személyiségüktől idegen dolgokat várnak el tőlük. Elméletben úgy ennyi lenne a titok, gyakorlatban ez nyilván egy kicsit több erőfeszítést igénylő meló.

Jó lenne végre a filmünkről is szót ejteni. Kezdjük hát az alaptörténettel, ami nyílt titok bárkinek, aki látta az előzetest. Mildred Haynes (Francis McDormand) lányát megerőszakolják, megölik majd felgyújtják. Ezzel meg is kaptuk a történet kezdőhangját, figyelmeztetőleg szólhat a galamblelkűeknek, hogy tessék, kilehet még sétálni abból a moziteremből. Aki ezt megteszi, azonban vagy hülye, vagy… hát főleg, egy óriási barom. A gyilkosságról sok egyebet nem tudunk meg, csupán azt, hogy azóta eltelt hét hónap és a rendőrségnek még mindig nem sikerült gyanúsítottat előállítani. Ezt elégeli meg Mildred, amikor úgy dönt, hogy a város határában húzódó, elhanyagolt út mellé kirakat három óriásplakátot, hogy nyomást gyakoroljon a helyi rendőrségre, akik véleménye szerint nem végzik legjobban a munkájukat.

Arra azonban talán még ő sem számított, hogy ezzel elszabadul a pokol. Az még hagyján, hogy a média azonnal felkapja a sztorit, de szinte rögtön ketté is osztja a kisváros lakóit. Van aki szerint Mildred helyesen járt el és kiállnak mellette, sokak szerint azonban igazságtalan, hiszen a rendőrfőnök, akire kihegyezte ezt az egészet mindent megtett a lánya gyilkosának kézre kerítéséhez. És tudjátok mit? Mindkét félnek igaza van. Megérted Mildreded, hogy nem bírja tétlenül nézni, hogy semmit sem halad előre az ügy, majd mikor megismerjük Willoughby rendőrfőnököt (Woody Harrelson) nyilvánvalóvá válik előttünk, hogy erről tényleg nem ő tehet. Egy végtelenül lelkiismeretes, szimpatikus figura, aki mindent megtett, amit csak lehetett, de egyszerűen az égvilágon semmilyen nyomuk nem volt amin elindulhattak volna.

Innentől mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem egy krimi. Nem az a lényeg, ki a gyilkos, hogy megtalálják-e a végéig vagy sem. Ez sokkal inkább emberek története, akik különbözőképpen kezelik az eszkalálódó szituációt. Mert bizony lesz eszkaláció bőven. A rendőrök azt akarják, hogy a plakátok kerüljenek le, Mildred pedig azt, hogy minél tovább fennmaradjanak. Ő pedig nem az a fajta, aki könnyen adja magát. A kőkemény az nem kifejezés arra, hogy milyen fából faragták. Régen láttam ennyire karakán, ha kell az egész világgal szembeszálló női karaktert vásznon. A ő személyiségén kívül, egyébként a kanócot az gyújtja be, hogy nem mindenki tudja olyan elegánsan és nyugodtan kezelni a helyzetet, mint Willoughby rendőrfőnök. Ez a valaki pedig, a film abszolút sarkcsillaga, Willoughby barátja és beosztottja, Dixon (Sam Rockwell). Töröm a fejem, de egyszerűen nem tudom, mikor láttam ennyire jól megírt karaktert, amit sikerült még annál is jobban eljátszani. Nem viccelek, minden egyes képernyőn töltött másodperce a színészet magasiskolája. Az egyszerű négerverő redneck, aki közben annyi sok más is, hogy nem is mondok semmi többet, mert ezt látni kell.

A színészek/színésznők egytől egyig brillíroznak. Nem csoda, hogy Francis McDormand, Woody Harrelson és Sam Rockwell is megkapta az Oscar jelölést kategóriájukban. A főszereplőkön kívül, elfogultság nélkül, a legjobban Peter Dinklage játékát élveztem, akiről nem is tudtam, hogy benne lesz a filmben, de kis szerepe (és termete, hehe) ellenére is óriásit alakított. Tényleg nem tudok másban, csak szuperlatívuszokban beszélni róluk, mégis újra ki kell emelnem Sam Rockwellt. Hát az istenit neki, amit ez a fickó produkált az nem e földről való! Ha nem kapja meg a legjobb férfi mellékszereplőnek járó szobrot, akkor az Oscar hivatalosan egy hatalmas bunda és soha többé nem fog érdekelni ki, mit kap.

A film hangulatáról annyit, hogy a látszat senkit ne tévesszen meg, ez egy dráma. Azonban abból az igazán realisztikus, keserédes fajtából, ahol egyik pillanatban a nevetéstől, a következőben a meghatottságtól potyognak a könnyeid. Jó déli kisemberekhez méltóan megállás nélkül káromkodnak és szívják egymás vérét hőseink, de ne Adam Sandler poénokra, hanem igazi tahóságra számítsatok. Nincsenek tabuk és polkorrektség, csak a kőkemény valóság.

Aki látta McDonagh eddigi munkáit, az nagyjából eltudja képzelni mire számíthat, és higgyétek el, nem fogtok csalódni. Aki nem, annak pedig éppen ideje pótolni, mert bár nagyon az elején vagyunk még, de megmerném kockáztatni, hogy az év legjobb filmjéről van szó. Ha nekem nem hisztek, azért a hét Oscar jelölés, meg a négy már megnyert Golden Globe csak jelent valamit.