Atlanta, avagy Donald Glover csodája a TV képernyőn

2018. május 09. 16:02 - Gengsztericki

A sorozatok korát éljük és ezért akarva-akaratlanul is hígul a kínálat, így igazán egyedi és kirívó produkciót egyre nehezebb találni. Aztán jött egy fiatal fekete művész, aki Donald Gloverként színész, író és komikus, Childish Gambinoként pedig az egyik legsokszínűbb hip-hop előadő a tengerentúlon. Láthattuk a Pókember Hazatérésben, állandó írója és vendége a Saturday Night Live-nak és idén egy nem kevésbé ikonikus szerepet ölt magára az érkező Solo filmben, mint Lando Calrissianét. Legutolsó albuma az „Awaken, My Love!” pont annyira behatárolhatatlan, mint életművének eddigi összessége. Annyi műfajt és jellegzetességet vegyít, hogy egyszerűen lehetetlen beskatulyázni. Pop, funk, hip-hop, R&B és pszichedelikus soul elemek mind felbukkannak rajta, a Redbone címú dallal pedig elnyerte a Legjobb Hagyományos R&B Előadás Grammy-díját.

Ha már a díjaknál járunk, térjünk is a tárgyra, Atlanta című sorozatára amiben főszerepel, írja és helyenként rendezi is. Hogy felüssük a kezdő hangot ahhoz, milyen minőségű produkcióról beszélünk: az első évadért Glover két Golden Globe-ot és Emmyt is hazavihetett, és arról biztosíthatlak titeket, hogy  hogy ezeket nem a két szép szeméért kapta.

atl-1515193424.jpg

Az Atlantát nehezen lehetne kategorizálni. Oké eredetileg egy dráma, vígjáték elemekkel, ami többé-kevésbé rá is húzható az első évadra, főleg a hetedik részre, amin potyognak a könnyeid, mégis kőkemény társadalomkritika. (Ez az epizód nyerte meg egyébként az egyik Emmy-díjat.)  A jelenleg futó második azonban olyan mértékben viszi ezt túl, hogy képtelenség lenne ennyivel lerendezni. De kezdjük az elején: van két unokatestvérünk, akik (mint sokan mások) rap-karrierrel szeretnének kitörni az atlantai gettó mocskából. Ők Earn (Donald Glover) és Alfred (Biran Tyree Henry) aka. Paper Boi. Earn, mint „manager” az egyetemről kibukott az átlagnál értelmesebb, de pont annyira, vagy még csóróbb fiatal fekete, ráadásul egy kislánya is van, akiről gondoskodnia kell. Alfred sokkal inkább a hagyományos utcai gengszter archetípus, aki  kliséként indul, de hamar rájövünk, hogy ez az archetípus a „keep it real gangsta” sokkal inkább kihalófélben van mint gondolnánk. Ahogy kezd  beindulni a karrierje, egyre többet kell szembesülnie a média és a világ kétszínűségével és abszurditásig realisztikus, valamint bosszantó figuráival. Mondhatjuk Alfred az igazi oldskool, akinek valahogyan túl kell élnie a newskool világában, ahol többet számít hány Instagram követőd van, mint az hogy hány embert tudsz lenyomni pusztakézzel. Ezt az utat Earn próbálja előtte egyengetni, de érdekes, hogy Glover karaktere valójában egyáltalán nem főszereplő. Szinte semmi nem múlik rajta, csak sodródik az árral, valahogy inkább megfigyelőként van jelen, hogy az ő szemén keresztül is láthassuk mennyire elfuserált, megjátszós világban élünk. 

Már az első évadban is feltűnnek elemek, amik arra utalnak, hogy ez nem csak a valóság sima, hanem nagyon is görbe tükre, a másodikra pedig egyértelművé válik, hogy egyáltalán nem azért jött létre, hogy megnevettessen.  Valaki úgy határozta meg a műsor műfaját, mint weird fiction, tehát furcsa kitaláció. Azonban nem csak a komédia kedvéért lesz furcsa, hanem a slipstream műfaj legeredetibb gyökereiig nyúl vissza. A slipstreamet leginkább úgy lehetne megmagyarázni, hogy a furcsaság fikciója, egy műfaj ami fantasy és sci-fi elemeket vegyít realisztikus, hétköznapi szituációkkal, ezzel létrehozva egy teljesen elvont „furcsa” hangulatot. Aki nézte a Twin Peakset vagy ismeri H. P. Lovecraft munkásságát valószínűleg kapizsgálja, miről beszélek. Az Atlanta tele van olyan szituációkkal, ahol a valóság egy olyan darabjával szembesülsz, ami számodra is ismerős, de egy olyan adag kognitív disszonanciával spékelve, hogy az ember nem szabadul a gondolattól, hogy valahol nagyon mélyen van gond ezzel a világgal. És ez nyugtalanító, feszültséget kelt benned, főleg mert nem tudod megfogalmazni, hogy mi is az a gond. A második évad erre az érzése van felhúzva és olyan zseniálisan, hogy egy-egy epizód végén csak sóhajtsz, hogy a rohadt életbe ez már megint nagyon erős volt, miközben legalább kétszer hangosan nevettél rajta. Az egyén problémáin túl, nagyon komoly társadalomkritikákat fogalmaz meg, legyen szó éppen rasszizmusról, vagy arról, hogy a közösségi média hogyan torzította el a világképünk.

Őszintén nehéz szavakba önteni, hogy milyen ez a sorozat. Nem csak azért, mert annyira sokrétű, hanem mert ez tényleg művészet. Mindenkire máshogy hat. Nincs megmagyarázva, hogy mi a jó és mi a rossz, csupán szituációkat kapsz, ahol neked kell eldönteni, hogyan érzel ezzel kapcsolatban. Véleményem szerint a mai világban ennél nincs nehezebb feladat. Épphogy emészthető módon, a nézőre bízni azt, hogy dolgozza fel a látottakat. Egyébként Glover művészi hitvallásáról, világszemléletéről és kedvenc témáiról sokat elárul legújabb single-je, a This is America ami pár napja jelent meg és azonnal felrobbantotta az internetet. Ha nem láttátok még, gyorsan bepótolni, színtiszta zsenialitás. A klipet ugyanaz a Hiro Murai rendezte, aki az Atlanta epizódjainak nagy részét, tehát nevezhetjük akár egy „sneap peeknek” is a sorozatba.

Tényleg őszintén, szívemből ajánlom mindenkinek az Atlantát, aki igényes szórakozásra vágyik, amit igazán semmi máshoz nem lehet hasonlítani. Nézzük sokan, jelezzük a világnak, hogy nagyobb szükség van ilyenekre, mint egy újabb szappanoperára vagy reality műsorra.  Ismeretlen szerző idézetével zárnék, ami tökéletesen összefoglalja az érzéseimet:

„Atlanta is walking a fine line between magic realism and keeping it real.”

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://veszelyzona.blog.hu/api/trackback/id/tr1413901850

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.