Tényleg ennyire jó a Whiplash?

2015. február 08. 15:27 - Gengsztericki

Nem vagyok, nem voltam és minden bizonnyal már nem is leszek zenész. Miután megnéztem a Whiplasht, biztos vagyok abban, hogy ez nem véletlen. Zenésznek lenni nem olyan dolog, amit félvállról, hobbiként lehet venni és aztán várni a sikert. Egy igazi zenésznek mindig, mindenhol a legjobbnak kell lennie, vagy senki nem fog felfigyelni és még kevésbé emlékezni rá. Kitartás, szorgalom, kitartás és szorgalom. Ezek mellé persze, egy kis tehetség sem árt, de a kulcs akkor is a kitartás és szorgalom. A Whiplash biztos többet mond és jelent olyan valakinek aki maga is megjárta a zene legmélyebb bugyrait, de azért engem sem hagyott benyomás nélkül.

Andrew (Miles Teller) fiatal, feltörekvő jazz dobos, aki az egyik legnevesebb zeneiskolába járva próbál feltörni/kitörni. Úgy gondolja megvan a szorgalma és a tehetsége is ahhoz, hogy a legjobb legyen, de ezt nem hangoztatja. Néma alázattal gyakorol és várja a lehetőséget. El is jön ez a lehetőség, amikor az iskola egyik legendás tanára, Terence Fletcher, rányit egy éjszaka gyakorlás közben. Meglát benne valamit és meghívja a bandájába második dobosként, amitől kezdve a filmet kettejük viszonya viszi előre. Két zseni, egyikük már bizonyított és a legfőbb vágya, hogy találjon valakit, aki igazán nagy lehet, a másik, akiben pedig minden megvan ehhez. Fletcher ösztönző módszerei nem éppen a legfinomabbak, hogy szépen fogalmazzak. A lelki terror is még eufemizmus, pedig fizikai is van mellé. Nyilvános megalázás, undorító személyeskedés, túlhajszolás, megfélemlítés, csak egy pár dolog az eszköztárából. J.K. Simmons, aki a legtöbbeknek a régi pókember filmek Jonah Jamasonaként lehet ismerős (nekem nem volt az), és főként mellékszerepeket kapott életében, itt olyat alakított, hogy az embernek borsódzik tőle a háta. Kemény módszerei ellenére sem tudja utálni karakterét a néző, mert közben látni, hogy mennyire mélyérzésű  és célja az, hogy a legtöbbet hozza ki tanítványaiból. Kapcsolatuk Andrew-val egyszerre bensőséges és rideg, a néző sosem tudja a következő szituációban éppen melyik kerül előtérbe. A film vége felé közeledve inkább vállnak ellenséggé, mint baráttá, mégis ez kell, ahhoz hogy a megoldás megszülessen. 

Miles Tellert már a Project X óta (ahol nem is volt túl sok szerepe) egy nagyon szimpatikus és ígéretes feltörekvő színésznek tartom. Eddigi kisebb szerepei után úgy látszik, hogy végre befutni látszik, hiszen egy egyértelműen Oscar esélyes filmhez kapta meg a főszerepet, valamint a hamarosan mozikba kerülő új Fantasztikus Négyes Dr. Reed Richards-át is ő alakítja. Mégis van egy olyan érzésem vele kapcsoltban, hogy annyira nem jó színész, inkább nagyon emberi a karaktereiben. Félreértéseket elkerülve, a filmben remekül alakít. De én személy szerint nem dobtam el az agyam tőle soha, és most sem éreztem katartikus élményt a játékát látva. Sok olyan színészt ismerünk, aki, lehet, hogy nem a legjobb, mégis sikeres és szeretjük őket, tehát ez nem jelent semmit. Szurkolok neki, hogyha kinövi a "fiatal srác" karakterét továbbra is teremjen majd babér számára és nem vesszen el a hollywoodi süllyesztőkben, mert benne van az a katartikus élmény. A Whiplash mindenképpen hatalmas ugródeszka számára, hiszen tökéletes stábot kapott maga mellé. 

A film rendezője és írója egyaránt az az alig 30 éves Damien Chazelle, akinek saját tapasztalatai ihlették a filmet. 19 nap alatt készült el a képi anyag, amivel együtt összesen 10 hetet vett igénybe a produkció megszületése. Ahogy kigördült a stúdióból rögtön ment is a Sundance Festivalra, ahol a zsűri és a nézők kategóriájában is elhozta a legjobb dráma címét. Az elkészülési ideje rendes hollywoodi viszonylatban is rendkívül kicsi, nem is beszélve egy 5 kategóriában Oscar esélyes filmről. Hiszen nem csak a legjobb filmek listáján láthatjuk, de J.K. Simmons erősen esélyes a legjobb férfi mellékszereplő díjára, továbbá a forgatókönyv, a kép és a hangvágás is szoborra érett. Ha megnézitek a filmet cseppet sem lesztek meglepődve ezen. Egy dobszólót izgalmasabbra vágni, mint egy harcjelenetet mondjuk a 300-ból, nem kis munkát és kreativitást igényelhetett. A filmben játszott zenék pedig muzikális paradicsomba repítik azt is, aki annyira nem nagy jazz rajongó. Vérprofin megírva minden betétdal hangról hangra, tökéletes alapanyagok a film konfliktusaihoz és a feszültségkeltéséhez.

Összességében azt kell, hogy mondjam a film zseniális sok tekintetben én mégsem ájultam el tőle. Lehet, mert nem értettem meg teljesen, lehet mert a zene számomra mást jelent, mint azoknak akik csinálják, vagy mert lehet, hogy kicsit túlságosan érződött rajta, hogy Oscar-díjas filmnek gyártották. Tény, hogy bárki, aki filmet szeretne látni a küzdelemről, arról, hogyan álljunk fel a padlóról, miután többször szándékosan taszítanak oda, annak nem kell messzebbre mennie, mint a Whiplash. 

Értékelés: 8/10

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://veszelyzona.blog.hu/api/trackback/id/tr367141827

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.