Elindult a New York Comic Con, és a DC egyből levett a lábáról pár szerencsés rajongót azzal, hogy résztvehettek a TITANS első két epizódjának exkluzív vetítésén. Ennek hála végre kaptunk rajongói véleményeket a produkcióról, és nem kell az előzetesek meg a plakátok alapján feszengve reménykednünk, hogy biztos nem is lesz annyira szar az a Csillagfény jelmez... 

Az első reakciók alapján azonban nincs okunk aggodalomra, az október 14-én startoló képregényadaptációval kapcsolatban, ami Robinra, Ravenre, Gézengúzra és Csillafényre fókuszál majd, és arra, hogyan áll össze belőlük a Tini Titánok csapata. E mellett az is bizalomra adhat okot, hogy már be is rendelték belőle a második évadot.

Ez alkalommal a rajzfilmek és a magyar szinkron aranykorára emlékezünk. Hiszen legyünk kicsik, nagyok vagy még nagyobbak, mindannyiunknak van kedvenc Disney, Pixar vagy DreamWorks betétdala az elmúlt 30 évből. Ezekért nyilvánvalóan hálásak vagyunk az eredeti mű alkotóinak, de ami számunkra még fontosabb: a magyar szövegek íróinak és előadóinak. Nem csak legnagyobb szinkronszínészeink, de számos népszerű énekes is közrejátszott abban, hogy ilyen csodák jöjjenek létre az örökkévalóságnak. Saját büszkeségünk és nosztalgia érzésünk mellett azért akad még bizonyíték, hogy nem csak mi vagyunk oda értük: nincs olyan videó YouTube-on ami alatt ne lenne egy lengyel, finn, amerikai stb. kommentje, aki állítja, hogy bár egy szót sem ért belőle, ez a kedvenc verziója. És tudjátok mit? Én hiszek nekik, valóban világszínvonalú produkciókról beszélünk.

A gyűjtés teljesen szubjektív, nyilvánvalóan a mi generációnk kedvenceit válogattam össze, így sok mindent nem fogtok találni 1990 előttről, vagy 2010 utánról. Valamint, hogy minél színesebb legyen a paletta, egy rajzfilm csak egyszer szerepelhet a felsorolásban - még akkor is, ha van olyan amelyiknek minden egyes betétdala ráférne erre a tízes listára.

Javában pörög az idei E3-as konferencia, ami a videójáték szcéna legnagyobbja, legnevesebbje és legfontosabbja. Minden játékgyártó erre az alkalomra vár, hogy prezentálja új játékait, ötleteit és őrületes hype-ot generáljanak mindenféle szarjuk köré. Mármint, nem akarok én semmit csakúgy leszarozni, de az elmúlt évek tendenciája azt mutatja, hogy általában sokkal nagyobb a füst, mint a láng. Sokszor már csak egy kis szikrának is örülnénk, de az emberek módszeres kirablása (lootbox botrányok, mikrotranzakciók mindenhol, DLC halmozások stb.) sokkal fontosabb, mint a pozitív játékélmény. Na, de elég a panaszkodásból, a játékipar olyan amilyen, de minden gonosz között kell lennie jónak is. Ez a jó esetünkben a Sony Entertainment, ahol még mindig nagyon tudnak játékokat csinálni. Tegnap este övék volt a színpad és nem okoztak nekünk csalódást. Nézzük az idei termést:

A sorozatok korát éljük és ezért akarva-akaratlanul is hígul a kínálat, így igazán egyedi és kirívó produkciót egyre nehezebb találni. Aztán jött egy fiatal fekete művész, aki Donald Gloverként színész, író és komikus, Childish Gambinoként pedig az egyik legsokszínűbb hip-hop előadő a tengerentúlon. Láthattuk a Pókember Hazatérésben, állandó írója és vendége a Saturday Night Live-nak és idén egy nem kevésbé ikonikus szerepet ölt magára az érkező Solo filmben, mint Lando Calrissianét. Legutolsó albuma az „Awaken, My Love!” pont annyira behatárolhatatlan, mint életművének eddigi összessége. Annyi műfajt és jellegzetességet vegyít, hogy egyszerűen lehetetlen beskatulyázni. Pop, funk, hip-hop, R&B és pszichedelikus soul elemek mind felbukkannak rajta, a Redbone címú dallal pedig elnyerte a Legjobb Hagyományos R&B Előadás Grammy-díját.

Ha már a díjaknál járunk, térjünk is a tárgyra, Atlanta című sorozatára amiben főszerepel, írja és helyenként rendezi is. Hogy felüssük a kezdő hangot ahhoz, milyen minőségű produkcióról beszélünk: az első évadért Glover két Golden Globe-ot és Emmyt is hazavihetett, és arról biztosíthatlak titeket, hogy  hogy ezeket nem a két szép szeméért kapta.

Miközben a CGI technika az elmúlt években olyan mértékben fejlődött, hogy lassan színészekre sem lesz szüksége Hollywoodnak, létezik egy terület, ahol ezt mindennél indokoltabban tudják hasznosítani. Gondolom mindenki játszott már valamilyen videojátékkal, legalább egy telefonossal, az sem baj. Csak az számít, hogy ezekhez a játékokhoz imádnak filmszerű kedvcsinálókat készíttetni a marketingesek. Ezek az animált filmek pedig gyakran annyira jól sikerülnek, hogy ha a játékot még el is felejtjük pár hónap alatt, a hozzá készült promóciós filmet talán soha. Ezek közül szedtünk össze nektek párat, a szerintünk legjobbakat. 

Napok óta várom, hogy csillapodjanak az érzelmeim és végre ömlengés mentes kritikát írhassak erről a filmről. Előre szólok: ezen törekvéseim kudarcba fulladtak. Mentségemre szóljon, hogy nem én tehetek róla! Martin McDonagh legújabb szerzeménye egyszerűen kegyetlenül jó. És nem úgy jó, hogy megnézed és jól szórakozol és hazamész. Úgy jó, hogy közben szinte fel sem fogod amit látsz, annyira elveszel a tökéletességig komponált részetekben, majd szépen napokon át agyalsz rajta mire megemészted.

Először is tisztáznunk kell, mi az a binge watching. Az a tevékenység, amikor fogod magad és együltő helyedben ledarálsz valami sorozatból egy évadot. Vagy egy felet, vagy az összeset, a lényeg az, hogy megszakítás nélkül történjen és mindenképpen egészségtelen hosszúságú legyen. Ehhez ad tökéletes alapanyagot a Netflix legújabb dobása, a The End of the F***cking World, ami Nagy-Britannia gyöngyszeme. Nyolc részes első évadjával és 20 perc körüli epizódjaival egy fél délután alatt ledarálható. És ha egyszer nekikezdtünk, ígérhetem, hogy ez meg is fog történni.

Sorozatbubusoknak biztosan nem kell bemutatnom Nagy-Britannia egyik legnagyobb televíziós dobását az elmúlt évekből. A Channel 4-en futott ki az első két évad ami az elég minimális három, majd négy résszel operált. Gyorsan a kevesebb néha több tökéletes példájává vált, hiszen alacsony epizódszámai ellenére szinte azonnal berobbant a köztudatba. Ennek oka nem más, mint minősége, kreativitása és erősen polgárpukkasztó stílusa volt. Ahogy címe is utal rá, „fekete tükröt” állít mai társadalmunk elé, amit hátborzongató futurisztikus kütyükkel spékel meg. Charlie Brooker, a műsor atyja szerint biztos, hogy a technika fejlődése csak még mélyebbre süllyeszt majd minket abba a szellemi és erkölcsi mocsokba, amiben már jelenleg is térdig dagonyázunk. A sorozat minden egyes része egy különálló, általában sötét és minden esetben szatirikus történet. A sötétet értsétek úgy, hogy a tavalyi széria közben többször kellett lélektani szünetet tartanom, hogy feldolgozzam a látottakat.

• 2009: a Disney felvásárolja a Marvelt
• 2012: a Disney felvásárolja a Lucasfilmet
• 2017: a Disney felvásárolja a 21st Century Foxot
• 2019: a Disney felvásárolja a Paramount Picturest
• 2022: a Disney felvásárolja a Universal Studios

Annak aki látta a Netflix féle Daredevil második évadát,  remélem nem kell bemutatni a Jon Bernthal által megformált Megtorlót. Aki nem, annak is ismerős lehet a halálfej zekés úriember a 2000-es évek környékéről, ahol Thomas Jane keltette őt életre, egy megkérdőjelezhető színvonalú egész estés film erejéig. De maradjunk Netflix vonalon, ahol karaktere kétséget kizárólag a Fenegyerek sorozat legerősebb újítása volt, pedig az Elodie Yung féle Elektrának sem kellett a szomszédba mennie egy kis seggberugdalásért. Frank Castle sikere hamar egyértelművé vállt a stúdió számára is, így szinte azonnal napvilágot látott a hír miszerint 2017-ben önállóan is bizonyíthat. Jogosan merült fel ekkor a kérdés többekben: van-e ebben a tesztoszterontól és dühtől széthajtott macsó alfában annyi, hogy elvigyen a hátán 13 epizódot? Erre próbálok meg választ találni.