A 2000-es évek elején, a Wachowski testvérek igazán nagyot durrantottak a Mátrix filmekkel. A mára kultusszá vált trilógia után elkészült, a szintén elég jóra sikerül V, mint Vérbosszú, azóta azonban, nem hogy durrantani, de még egy rendeset pukkantani sem voltak képesek. A Totál turbó, annyira felejthető volt, hogy nekem is csak a filmográfiájuk ellenőrzése során ugrott be. A Felhőatlasz megosztotta a nézőket, mivel aki nem értette, az istenítette vagy gyűlölte ezért, aki pedig megértette, az csak legyintett. Aztán úgy gondolták, hogy idén a Jupiter Felemelkedés meghozza nekik a nagy visszatérést, de segítek: nem így lett.

Wachowskiék hajlandóak elszállni, aminek nem az a vége, hogy forradalmasítják a filmipart, hanem hogy a végére maguk sem tudják mit szerettek volna. Kész szerencse, hogy a Netflix producerei még ezután is bizalmat szavaztak a „srácoknak”, hiszen úgy tűnik az általuk szabott korlátok és 12x45 perc kellett ahhoz, hogy ismét valami nagyszerű szülessen. 

A Sense8 sikert aratott annak ellenére (vagy talán pont amiatt), hogy erősen megosztja a nézőközönséget.  Sok oldalról lehet támadni a sorozatot, miközben Wachowskiék eddigi munkáihoz képest egy visszafogott amerikai szappanoperáról beszélünk. Kár lenne tagadnom, hogy én oda voltam érte, de ez nem azt jelenti, hogy hibátlannak gondolnám.

A sorozat egy nagyon erős jelenettel nyit, ahol Daryl Hannah valami szörnyen lepukkant helyen ébred teljesen egyedül, és ő maga sincsen éppen péntek esti hangulatban. Egy elmegyógyintézetből szabadult, kőkemény heroinista  látszatát kelti és az alufóliából előkotort fehér por sem javít a helyzetén. Agonizálása közepette megjelenik mellette, a sokaknak Lostból kedves ismerősként visszaköszönő Naveen Andrews és arról kezdi győzködni, hogy meg kell tennie. Azon kívül, hogy fogalmunk sincs róla mi történik, hamar egyértelművé válik, hogy fizikai valójában nincs mellette. A lényeg, hogy Jonas szerint meg kell szülnie őket (?), és az végül meg is történik. Ekkor jön létre a kapcsolat a világ legkülönbözőbb pontjain lévő 8 ember között, ami a történet alapját képezi. Ezt bezárólag megjelenik egy ősz szakállas forma, aki Daryl Hannah-t üldözi és már itt sejthetjük, hogy ő lesz a fő gonosz. Daryl, gyermekeit védve öngyilkos lesz, és ezt mind a 8 „sensate” átéli, ami az első kapocs közöttük.

A történet innentől karakterdrámaként épül fel. Szépen lassan egyre jobban megismerjük ezt a 8 embert, akiknek megvan a saját történetük, saját problémákkal. Azonban hamar, először csak finoman elkezdik érezni egymást. Berlinben esik az eső, de a mumbai-i lány is hallja az esőt. Chicagoban a rendőr srác aludna, de a szomszéd szobából őrületes buli zajai szűrődnek ki. Amikor betöri az ajtót, a lakás azonban üres és teljes a csend. Az egyszerűbb követhetőség miatt, párokban kezdik el felépíteni a köztük lévő kapcsolatokat. Will, a Londonban éppen bulit tartó szőke Riley miatt hallotta a szomszéd szobából átszűrődő zenét. Kettejük viszonya lesz először a legerősebb, a fő szál rajtuk keresztül indul el. Ahogy egyre inkább felfedezik ezt a köztük lévő mentális kapcsolatot, egyre tudatosabban tudnak megjelenni egymásnak, vagy akár átvenni a másik teste feletti irányítást.

A "senaste"-ek közti kapcsolat nincsen tudományosan túlmagyarázva, a lényeg annyi, hogy a genetikájuk fejlettebb, lényegében mutánsok és ezért képesek erre. A miért ők?-re, pedig az a válasz, hogy pontosan egyszerre vették az első levegőt születésükkor, ezzel kapcsolódtak össze. A karakterek eléggé sztereotipek, de nem gondolom, hogy ez zavaró lenne. Az, hogy az ázsiai lány a harcmester és az indiai a kémia professzor, túltehetjük magunkat rajta, mert nem véletlenül van így. Ez a 8 ember, bizonyos mértékben eggyé vált, egy közös tudattal osztoznak, ennek hála kitudják segíteni egymást a bajban. És itt jön képbe az, hogy van egy amerikai rendőrünk, egy hekkerünk, egy mexikói színészünk, egy ázsiai harcművészünk, egy afrikai sofőrünk, egy indiai kémikusunk és egy német maffiózonk. Ugyanis ők együtt kvázi egy szuperhőst tesznek ki, de nem a marveles értelemben. Csupán szorult helyzetekben, mindig az segít a másikon, akire épp szükség van. Ha bunyó van Sun mindenkit elkalapál, ha hazudni kell, Lito ebből él, vagy ha éppen autós üldözés van, Capheus pattan a volán mögé. Van, akinek hangsúlyosabb szerepe van a végkifejletben, de mindenki hozzájárul a sikerhez. Az egyéni kis ügyeiken kívül, a közös szálat az ősz szakállú pali, Mr. Whispers mozgatja, aki nyíltan a hozzájuk hasonló emberekre vadászik. Útjukat egyengetve, bölcs tanítóként többször megjelenik Jonas Maliki segítőként, akiről nem tudjuk eldönteni, hogy kettős ügynök, vagy tényleg jó arc. A színészekre egyáltalán nem lehet panasz, legtöbbjük már bejáratott Wachowski kedvenc, Doona Bae például a Felhőatlaszban és a Jupiter Felemelkedésben is szerepelt. Talán egyedül, helyenként a Litot megformáló Miguel Ángel Silvestre-nél éreztem, hogy ő saját magát alakítja. A szappanopera hős, akiért inkább rajonganak külseje, mintsem színészi tehetsége miatt.

Külön pozitívumként kiemelném azt, hogy nem spóroltak a helyszínek költségein. Amikor ketten, vagy többen beszélgetnek egymással, mindig egyszerre vannak az összes helyen. Egyszerre sétálnak Szöül és Nairobi utcáin.  Egyszerre ülnek a mumbai-i naplementében és a szakadó esőben egy berlini kocsma előtt. Számomra lenyűgöző ez a megoldás, hiszen tényleg azt az érzetet kelti, hogy ledőlnek a fizikai korlátok. A harcjelenet melyek során egymás helyébe lépnek, tipikusan amerikaiak, de a jó értelemben: igényesek, szépek és izgalmasak. Ugyanígy az emberek is. Aki férfi izmos és jóképű, aki nő legalább nem ronda, de esetenként igazán fullos. Ebbe talán kár lenne belekötni. A karakterek felépítése minőségi, mindenki saját történetként is megállja a helyét, éppen úgy, mint a közösben, ami néha azért jelentősen háttérbe kerül.

Negatívumként azt tudom felhozni, (ami sokszor jól áll neki), hogy nagyon amerikai. Ezért ennyire klisések a karakterek és ezért lesz végül heppiend. Ami szintén nagyon amerikai és talán Wachowskis (Lana Wachowski Larry-ként látta meg a napvilágot), az a homoszexualitás erőltetése. A mexikói filmcsillagunk és a hekker lány is meleg. Nem csak úgy meleg, hogy megcsókolnak egy azonos neműt, hanem komoly szex jelenetekre gondoljunk. Sőt, egy jelenetben mindannyian egyszerre közösülnek, egyszerre több helyen, elég bizarr, de mégis érdekes látvány. A sorozat amellett, hogy van benne egy Jean Claude Van Damme-os amerikai klisésség és báj, nagyon naturalista. Ez megmutatkozik a szex jelentekben, a brutalitásban és a közös születéskor is. (Nagyon szép képsor lehetne az, amikor mind átélik születésük pillanatát, ha nem látnánk minden egyes anyuka 20 centisre tágult vagináját, és az abból kibukkanó plazmás csecsemőket.) Ezek számomra azt a hatást keltették, hogy inkább megbotránkoztatni akarnak, mintsem hozzáadni a sorozat hangulatához, vagy tartalmához. Néhány embert zavar az, hogy mindenki angolul beszél, mert ez is csak azért van, mert a hülye amerikaiak nem akarnak olvasni. Véleményem szerint ez egyáltalán nincs így. Pontosan meg van magyarázva az, hogy mindenki a saját nyelvén szólal meg, amikor a másikhoz beszél, de az már az ő saját nyelvén hallja ezt. Felesleges bonyodalom lett volna ezt a sok nyelvet variálni, hiszen a közös tudatuknak hála úgyis értik egymást, akkor mi nézők miért ne lehetnénk ennek a közösségnek a részei?

Mindent összevetve, a hibáival együtt is egy gyönyörű sorozat született. Bemutatja azt, hogy mennyire különbözőek és mégis egyformák vagyunk mi emberek. Gyönyörű helyekre repít el minket, ledöntve tér és idő korlátait, hogy a végére mind őszinte szeretettel búcsúzzunk főhőseinktől, és alig várjuk a második évadot.